Éppen húsz éve, hogy Schmidt Mária elhatározta: ha törik, ha szakad, kiállítás formájában fogja a magyar nép elé tárni, mit gondol a holokausztról. Az első kísérlet terepe történetesen Auschwitz lett volna, a tábor felszabadulásának 55. évfordulóján Orbán Viktor akkori miniszterelnök avatta volna fel az egykori magyar barakkban Schmidt által konstruált tárlatot. Aztán - a néhai Népszabadságban - nyilvánosságra került a Mazsihisz szakértőinek véleménye, miszerint a forgatókönyv-tervezet konkrétan antiszemita, megvalósítása ezért nem javallott. Az elementáris botrány hatására a kormány végül elállt a tervtől.
Azóta eltelt két évtized. Az Orbánét váltó baloldali kormányok előbb a Holokauszt Emlékközpontot valósították meg a Páva utcai zsinagóga tömbjében, majd a helyszínhez méltó bemutatót hoztak tető alá az auschwitzi barakkban. Azt is gondolhatnánk, majd' háromnegyed évszázaddal azután, hogy a magyarok tevékenyen részt vettek a zsidó nemzettársaik elleni irtóhadjáratban, lassan letisztázódik az emlékezetpolitika. Ha van még teendő, akkor az mondjuk a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása, az épület értékének megfelelő funkcióhoz juttatása.
De persze nem. A jó ideje zajló műemlékfelújítás befejezésének még nyilvános céldátuma sincs, a Holokauszt Emlékközpont jó ideje pénzhiányos jelentéktelenségbe fullad, megnyitásra vár viszont az eddig 7,5 milliárd forintot fölemésztő Sorsok Háza, Schmidt Mária Terror Háza-franchise-ának újabb látványos épülete. Egy múzeum, amely történetileg indokolatlan helyszínen, a szakértői szemek elől gondosan elzárt tartalommal vár arra, hogy - az előd intézményhez hasonlóan - majd a kötelező iskolai kirándulások célpontja, a kormányzatilag előírt emlékezetkánon újabb eleme legyen.
Tudjuk jól: úgyis megcsinálják. Az auschwitzi fiaskó is tett róla, hogy úgy alakítsák a döntésmechanizmust, a résztvevő személyek körét és a teljes jogszabályi környezetet, hogy amit egyszer elhatároztak, az meg is valósuljon. A szégyen viszont mindünké lesz.