Ritkán került fotókiállítás szebb és ikonikusabb helyre, mint Alberto Korda Szépség és forradalom című tárlata a genti Szent Péter kolostor gyönyörű refektóriumába. A kolostort 1796-ban még a francia forradalmárok vették köztulajdonba, és azóta számos funkcióban szolgálta Gent városát. Alberto Korda készítette a világ talán legtöbbet reprodukált fotóját, azt a Che Guevara-képet, amelyet azóta pólón és kitűzőn, baseball sapkán és kávéskanálon, s megannyi más fogyasztói tárgyon sokszorosítottak millió szám. Nem beállított fotó, Che éppen egy merénylet áldozatainak a temetéséről távozott, amikor lekapta őt kamerájával egy kubai fényképész, aki mindaddig csak szép nőket fotózott kubai és amerikai divatlapoknak.
Ez a fotós a forradalom előtti időkben annyira azonosulni akart a szórakoztató ipar nemzetközi közegével, hogy még a nevét is megváltoztatta, az eredeti Diaz Gutiérrez helyett így vette fel a magyar származású Korda-testvérek vezetéknevét. Ilyen mondén háttérrel lett a kubai forradalom fotósa. Bár sok ezer nagyszerű képet készített, vezető politikusokat, Nobel-díjasokat és szép félvér nőket fotózott, s úttörő szerepe volt a víz alatti fényképezésben is, mégis egyetlen képe tette világhírűvé. Ahogy mondani szokás, jókor volt jó helyen, az akkor mindössze harminckét esztendős Che Guevara egyszerre romantikus és szigorú arcképe a huszadik századi forradalmár örök ikonjává vált.
Ahogy a múzeumból átsétáltam Gent belvárosába, több példányban is szembejött velem a kép a fiatal járókelők pólóján. Persze egy nyugat-európai nagyvárosban ez mindennapos jelenség, pólón, sapkán és kitűzőn minden nap látni belőle jó párat, de ez ott olyan természetes, hogy máskor nem is szoktam észrevenni. Most viszont eltűnődtem azon, miért lett démonizálva Magyarországon az a Che, akiről Jean Paul Sartre-től II. János Pál pápáig olyan sokan olyan elismerően nyilatkoztak. („Korunk legteljesebb emberi lénye”, mondta róla az előbbi, „Isten trónjánál kapott helyet, az Úr joga ítélkezni érdemeiről, meg vagyok győződve arról, hogy a szegényeket akarta szolgálni”, jelentette ki az utóbbi.) Miért támadt rá annak idején nemcsak a fideszes, de több liberális médium is azokra a fiatal szocialistákra, akik Che személyével akarták népszerűsíteni a mozgalmukat? Miért kell a megítélésében a legszélsőségesebben jobboldali ideológusokkal azonosulnia minden magyar demokratának?
Che kétségkívül gerillaként harcolt egy olyan rendszer ellen, amely 1952-ben katonai puccsal buktatta meg a kubai kormányt, s amely az amerikai gengszterek játékkaszinójává és kuplerájává alázta Kubát. S amely annyira gyilkos és korrupt volt, hogy 1958-ra még az amerikaiak is a bukását kívántak. A forradalom győzelme után az amúgy is forróvérű kubaiakban elszabadult a lincshangulat a rezsim titkosrendőrei ellen, s ezt megakadályozandó hozták létre azt a rendkívüli bíróságot, amelyet egy ideig Guevara vezetett. A wikipedia angol nyelvű változata szerint az ő bíráskodása alatt 55 és 105 közti halálos ítéletet hoztak. Egyes kubai emigránsok szerint lelkesen asszisztált a kivégzésekhez, mások szerint viszont akit csak lehetett, megmentett a haláltól.
Kemény idők voltak ezek, s akik tisztelik, azok bizonyosan nem a halálos ítéleteket hozó hadbírót tisztelik benne. De akik elutasítják és gyűlölik még az emlékét is, azok sem a Batista-rendszer titkosrendőrei, valós vagy vélt pribékjei kivégzése miatt teszik. A forradalmárt gyűlölik benne, aki tudta, hogy a zsarnokságot és a társadalmi igazságtalanságot olykor csak fegyveresen lehet legyőzni. S az örök nonkonformistát, aki nem akart, alkatilag nem is tudott volna forradalmárból egy tekintélyuralom könyökvédős – és kiváltságokat elfogadó – bürokratájává válni. Nem véletlen, hogy világhírű naplójának kiadását megtiltották a Kádár-rendszerben: a forradalom és a forradalmár szó az akkori Magyarországon is veszélyesen hangzott.
Nem az a kérdés, hogy Che Guevara patyolatfehér hős volt, vagy sem. Nem volt az. Idealista és ugyanakkor végsőkig elszánt forradalmár volt egy nagyon erőszakos és kegyetlen világban. A kérdés az, hogy a magyar baloldalnak joga van-e elfogadni azokat a jelképeket, amelyeket a világon mindenütt annak fogadnak el a baloldali emberek. Vagy mindig ellenfeleink mondják meg, hogy kit szabad és kit nem szabad tisztelnünk? Akik azt felelnék erre, hogy jobb a békesség, meg Che csúnya dolgokat is csinált, azok gondoljanak szegény Nagy Imrére. Ma már őt is bemocskolják a jobboldali megmondó emberek, ma már az ő emléke is útjában van azoknak, akik annak idején a koporsója mellett lettek országosan ismert politikusok. Soha nem szabad az ellenfeleink kedvéért feladni a saját hőseinket.
Maga Alberto Korda egyébként Fidel Castrót szerette, baráti viszonyban volt vele, de Che Guevarától tartott. Fidel laza társasági ember is tudott lenni, Che viszont mindig mindent halálosan komolyan vett. Ebbe is halt bele, még a negyvenen innen. De a világ sokkal szürkébb lenne az olyan emberek nélkül, akik halálosan komolyan veszik azokat az igazságtalanságokat, amelyekbe mi kényelemből vagy gyávaságból bele szoktunk törődni.