A rutinos ex-politikus, Horn Gábor A butaság hatalma című utolsó írásában, mindenféle helyes dologról beszél, amikor régi-új ellenzéki politikákat sürget. De alapvetően, egzisztenciálisan és stratégiailag téved, amikor “butának” nevezi a társadalmi többséget. “A butaság hatalma ül most tört az országon” – írja, és ez a szó szoros értelmében kártékony. Nem egyszerűen lekezeli a közvéleményt, amikor azt sugallja, hogy nem hallották meg a mi okosságainkat, esetleg nem engedték nekik, hogy meghalljanak bennünket. Hanem – véletlenül vagy szándékosan, de - felmenti az ellenzéket.
Amivel rosszabbat nem is tehetne neki. Mi jól mondtuk, amit mondtunk, de hát ezeknek, ugye? Nem hallották meg, esetleg igen, de nem értették, amit nekik mondtunk.
A Horn Gyula kormányzása és a bukás közötti években a szoclib koalíció értékvilága, üzenetei a középosztályhoz szóltak. Annak nyelvét használták, annak értékvilágát jelenítették meg. Azt hitték, így szolgálják igazán a modernizációt, amely egyébként is a nagyvárosokban jelenik elsősorban meg. A többiek meg érjék be azzal, amit belőlünk megértenek. Sokan a szocialista politikusok között, az utolsó években maga Gyurcsány is, hittek az ilyesmiben, vagy legalábbis felmondták ezt a leckét. Ami persze meghatározó mértékben a szabad demokratáktól jött, s aminek elfogadtatásában annak idején Horn Gábor személyesen is, koordinációs államtitkárként is nagy szerepet vállalt.
Mindegy, történt, ahogy történt, de most nem kellene megint elővenni a “hozzánk képest buták” szöveget. Közhely, hogy a Fidesz bázisa talán több mint egy évtizede a kisvárosok “nem-diplomásai” közül kerül ki. De ez még nem jelenti, hogy ebben a világban csak bunkók élnének. Aki csak egy kicsit utazik a leghétköznapibb menetrendszerű buszokkal az országban (az utolsó egy-két hónapban én ezt megtettem Kecskemét környékén, meg Hódmezővásárhely és Szeged között), ötpercenként megtapasztalhatja, hogy e térségek is modernizálódnak. Megnézheti, milyen trikókat hordanak, milyen fagylaltot nyalnak, milyen sporttáskákkal járnak azok, akik péntek délután hazafele tartanak és az egyes megállóknál kiszállnak.
Az ő világukat a pesti okosok nem tudták megszólítani, vagy inkább nem akarták. De ez nyelvi probléma volt, és nem azt jelentette, hogy ezek az emberek, térségek meghatározó módon kimaradtak volna a magyar modernitásból. Amiben persze vannak helyi értelmezések és értelmezhetetlenségek, de azoknak a “politikai butasághoz” semmi közük nincs.
Az ország a gazdasági fejlettségi szintjéhez képest szinte mindenütt jobban globalizált (egyébként a nemzetközi mérések szerint nemcsak Európa, hanem az ipari világ egyik leginkább globalizált térsége). Például az egyik nagyszabású ilyen tárgyú összehasonlításban mintegy nyolcvan országból a 10. Magyarország. A 9. Finnország, a 11. Kanada. (MT Globalisierungsreport 2018. 9. old.) Mindez éppen nem a népi butaságról tanúskodik, hanem inkább csak a kreativitáshiányról a progresszív politikában.
Vagyis arról, hogy először is nem tudjuk a globalizáció és a modernizáció közötti megélt különbséget felmutatni és értelmezni azok számára, akiknek ez valódi tapasztalat - és nemcsak az alföldi tanyaközpontokban, falvakban, hanem egyébként az ország nagyvárosaiban is. A kormányoldal nagyon sok újat nem mond, de azt legalább begyakorolta, a közönség egy része meg elvan ezzel. A progresszív oldal pedig nem mond olyasmit, ami a körúton vagy a Szent István parkon kívül hasonlítana a megélt tapasztalatokra. És ez nem butaság kérdése.
Amit mond, azt egyébként a pesti egykori munkás elővárosokban sem értik, de ott még egyelőre a baloldali pártoknak van valamilyen hitelességük, akárkik mondják is fel a sokszor ott is értelmezhetetlen szövegeket. De hát ez a kegyelmi időszak sem tart túl sokáig.