Épült-szépült Oroszország imidzse a világbajnokság alatt, a Vörös teret éjjel-nappal focimezes, nemzeti zászlókat lengető turisták uralták, a metrót ellepték a külföldi szurkolók, és a taxisoknak is egy hónapig minden nap péntek volt. Azonban az utcákat uraló kulturális sokszínűség, a tobzódó jókedv, és a hetekig tartó örömünnep fokozatosan át fogja adni a helyét a küszöbön álló nyugdíjreformnak és az eddig háttérben meghúzódó elégedetlen hangoknak.
Angliában született, Brazíliában nőtt fel és Oroszországban halt meg. Mi az? – tette fel a találós kérdést kirgiz ismerősöm a Vörös teret és a Lubjanka teret összekötő sétálóutcában a döntő előtti estén. A válasz persze a futball volt, és miközben az egész utca ordítva éljenezte Oroszországot, szégyentelenül nagyot nevettünk ezen.
„Nagy ország, nagy pénz, nagy foci” szellemben zajlott a világbajnokság orosz verziója, és a valódi nyertesek ezúttal is a Putyin által válogatott, állami megbízásokat bezsebelő oligarchák voltak. A legnagyobb nyereséget az átalakított, felújított repülőterek és egyéb közlekedési csomópontok hozták, de legalább ennyire jelentős volt a szálloda- és a vendéglátóipar, a távközlési vállalatok és természetesen az építőipari vállalkozások profitja is. Ugyanakkor a megelőző évek befektetéseit, a stadionépítéseket és -felújításokat, valamint a közlekedési infrastruktúra fejlesztési költségeit figyelembe véve a nemzetközi sportesemény hiába járult hozzá 15 milliárd dollárral az orosz GDP-hez, ez Oroszország egész éves termeléséhez képest kevesebb mint 0,2%-os növekedést jelent.
A minimális pénzügyi nyereséggel járó világbajnokság így inkább imidzs-építésre és focilabda mintás termékek végtelen variációinak fevonultatására volt alkalmas. De a Nyikolszkaja utcában sodródva az önkívületben éneklő horvátok és a „deszpaszibát” kiáltozó franciák között ezt nem tűnt időszerűnek megvitatni. A Vörös térről nyíló utca a vb kezdete óta minden este lámpaoszlopra mászós, rigmusokat skandálós, zenés-táncos, hajnalig tartó mulatozásnak adott otthont. A Nyikolszkaja biztos pontot jelentett a külföldi és hazai szurkolók számára, akár volt aznap este meccs, akár nem: a döntőhöz közeledve mindenki megtanulta, hova kell menni a jó hangulatért és a legjobb szelfikért.
Legnagyobb számban a horvát és a brazil szurkolók korzóztak, amellett, hogy a „Luka! Modric! Luka! Modric!” kiáltások és az egy nyár alatt örökzölddé nemesedett Despacito c. dal mellett fel-felcsendült egy-egy „Rosszija! Rosszija!” vagy „Igor-Igor! Akinfejev!” rigmus is. Az emberek többsége egyértelműen a horvát válogatott mellett állt ki, tízből csak egy orosz lány mondta határozottan, hogy miután az orosz-horvát meccset követően a horvát Domagoj Vida Ukrajnát éltető üzenetet tett közzé, ő nem tud Horvátországnak szurkolni.
Éjfél felé közeledve a Vörös tér újonnan felállított ellenőrző kapuinál aztán a már nem csak örömtől ittas fociszurkolók között három rezignált arcú, középkorú férfiba botlottunk. Tőlük is megkérdeztük, kinek szurkolnak, de csak legyintettek. Mondták, hogy aznap érkeztek a Krím-félszigetről, gondolták, megnézik milyen a hangulat a központban, de korántsem voltak elragadtatva a karneváli hangulattól: „Szétlopják az országot, fű alatt megy a nyugdíjreform, és ennek kell örülni? Mindenki fel van háborodva, és higgye el, hogy az otthon ülő, elégedetlen tömeg nem férne el ebben az utcában” – magyarázták. „Na meg az igazi szurkolók sincsenek itt, egy CSZKA Moszkva vagy egy Szpartak-rajongó nem fog itt táncikálni. Mondjuk, így legalább verekedés sincs. Valószínűleg Putyin odaszólt nekik, hogy egy hónapig maradjanak nyugton” – elemezték tovább újdonsült ismerőseink az ünneplő tömeg összetételét. Kérdésemre, miszerint fogják-e nézni a döntőt, egyértelmű igennel feleltek, ugyanakkor hozzátették, figyeljük majd meg, amint vége a felfordulásnak és mindenki hazamegy, nagy változások jönnek az országban.
