Marie húszévesen költözött Franciaországba Budapestről, és az elmúlt ötven évben szép francia asszony lett belőle. Jól beszél magyarul, de erős akcentusa van, aki nem ismeri, azt hinné róla, hogy született francia, aki egész jól bírja a magyart.
Pedig Marie magyarnak született Annamária néven, és esze ágában sem volt Franciaországba költözni – aztán jött a szokásos forgatókönyv: másodéves pesti egyetemistaként beleszeretett egy itt nyaraló, nála tíz évvel idősebb francia férfiba, aki véletlenül éppen őt szólította meg a Duna-parton egy kis útbaigazítást kérve. Annamária egy szót sem beszélt franciául akkor, az általános iskolai és gimnáziumi tanulmányai folytán csak oroszul tudott egy keveset, de azzal nem sokra ment, a férfi azonban, akit Jules-nek hívtak (éppen úgy, mint Verne Gyulát! – mondta később Annamária anyukája, ha a veje szóba került), nagyon bájosnak találta a szavakkal vesződő leányt, az útbaigazításból hosszú séta lett, másnap aztán megint találkoztak, s mire Annamária-Marie föleszmélt, már egy marseille-i lakásban élt, s míg a férje dolgozott, ő maga naphosszat a tévé előtt ült. Lényegében a tévéből tanulta meg a nyelvet. Meg persze Jules-től, akit munkanapokon vacsorával várt haza – Marie csak hétvégén nem főzött, mert olyankor rendszeresen étterembe mentek. Klasszikus francia ételeket készített szakácskönyvek alapján – igaz, eleinte próbálkozott paprikás krumplival, diós tésztával és rakott krumplival, de hamar leszokott róluk, Jules ugyanis evés közben pofákat vágott, azt mondta, hogy ezekhez az ételekhez nem esik jól a vörös bor és a sajt. Egyedül a paprikás csirke aratott sikert nála galuskával, mert azt jól ismerte Elzászból, ráadásul ahhoz tudott megfelelő bort is választani, utána meg sajtot – és mindig jókat nevetett, amikor Marie azt magyarázta neki, hogy a paprikás csirke magyar különlegesség. De nem emiatt váltak el. Jules megismerkedett egy másik nővel – aztán jött a szokásos forgatókönyv: az otthoni veszekedésekkel, némasági szünetekkel és ellenségeskedésekkel teli időszak, majd a lebukás, s aztán a válás. De Marie talpon maradt, idővel munkába is állt, barátai lettek, külön kis élete, és ebben a külön kis életben egyszerre csak felbukkant egy másik férfi, akihez hozzáment. A második férje azonban három éve meghalt.
– Nem bántam meg semmit – énekelte Marie, amikor a házasságait emlegette.
Amikor ez szóba került, már a pesti lakásában ültünk, Marie ugyanis az elmúlt hónapokban hazaköltözött. Azt magyarázta, hogy a francia nyugdíja sokkal többet ér Magyarországon, mint odahaza - én erre bólogattam, mert igaza volt, ráadásul Budapest milyen szép, sokkal szebb, mint Marseille. Erre is bólogattam, mert ebben is igaza volt. Úgyhogy Marie idén év elején eladta a marseille-i lakását, annak az árából vett egy háromszobás, tágas, pesti lakást, és még pénze is maradt a bankban a rosszabb időkre. Szerinte ugyanis rossz idők jönnek az igazi Európára. Ezek a migránsok véget vetnek az igazi Európának, ez a meggyőződése. Ezek a migránsok ide-oda vándorolnak, magyarázta, és ahová csak mennek, ott tönkre vágnak mindent, ahová ezek beteszik a lábukat, ott kő kövön nem marad, miért nem maradnak ott ezek, ahol születnek?
Erre megkérdeztem tőle, hogy nem fog-e hiányozni neki a szép Franciaország, mire visszakérdezett:
– Láttad a sok piszkos arabokat Marseille-ben, hein?
Bólogattam, mert valóban sok piszkos embert láttam Marseille-ben.
– Lassan nem marad igazi francia Franciaországban – folytatta Marie –, ez a Franciaország már nem az, ami volt. A migránsok tönkre vágják! És mennyire megdrágult! Oh la la! A múltkor elmentünk a barátaimmal vacsorázni, hatan voltunk, és fejenként fizettünk negyvenhárom eurót. Megállt az eszünk!
Beszélgetés közben lassan megterített, mert uzsonnaidő volt, s javasolta, hogy falatozzunk egyet, ha már Marseille után az új pesti lakásában is meglátogattam. Hófehér abroszon terített, s nem is akármilyen étkészlettel: igazi Guy Degrenne villákat és késeket rakott elém. Azután került az asztalra igazi Pélardon, ami igen finom kecskesajt Cévennes-ből, s mellé igazi montignargues-i olívabogyólekvár. Confiture d’olives. Tudom, aki nem ismeri, annak elsőre talán furán hangzik, hogy olívabogyóból még lekvárt is lehet készíteni, ráadásul édeset, de ezek a franciák mindenre képesek a hasuk érdekében. Pontosabban szólva nem is elsősorban a hasukról van szó, hanem az életörömről, és az annak szolgálatába állított művészetről, amelybe a konyhai leleményesség is beletartozik. A sajt és az olívabogyólekvár mellé Marie kirakott az asztalra egy szép kis konzervet is, a felirata szerint foie de morue, azaz tőkehalmáj volt. Azt hittem, igazi francia, mert a francia trikolór kék-fehér-piros színeiben pompázó címkéje szerint igazi guérande-i sóval ízesítették. Aztán amikor közelebbről megnéztem, észrevettem, hogy izlandi termék. Igazi izlandi tőkehal volt igazi francia sóval. De jó volt azért. Igazi pesti bagettel ettük.
