Melyik irányba menjünk, kérdezi kedvesen a taxis, miután megkért, hogy semmiképpen se áruljam el neki az esti meccs eredményét, mert meg szeretné nézni az ismétlést, és a délutánit már így is bemondták a rádióba. Régen előre szóltak, hogy halkítsuk le a készüléket, most meg csak úgy belekiabálták az éterbe, micsoda tapintatlanság.
Fogalmam sincs, melyik irányban célszerű lemenni a hegyről, mondom a taxisnak, átérezve az előre elrontott meccs fölötti mérhetetlen fájdalmát. (Azt nem mondom el neki, hogy ráadásul borzasztóan rossz meccs volt.) Tizenöt éve élek Budapesten, de közlekedés szempontjából még mindig vidékinek számítok, mondom, menjen csak, amerre jónak látja.
Ő is vidéki, mondja a taxis. Túristvándiban nőtt fel. Valami furcsa rángás fut végig a testemben, mint amikor gyerekkoromban megnyaltuk a távirányítóból kilopott elemet, s az lezsibbasztotta a fél arcunkat. Azon kapom magam, hogy önkéntelenül is szatmári tájszólásra váltok.
- Óu, ne mondja mán, hát én meg penyigei vagyok!
A sofőrön hasonló áramlás fut végig, mert ebben a pillanatban mintha lelazulna az állkapcsa, elernyednének az addig valamiféle furcsa készenlétben várakozó izmai, és az e percig tökéletes kiejtés alól előbújnak a gondosan titkolt kettőshangzók.
- Szatmárcsekébe’ születtem, Is’vándiba nőttem fel, vóut akkor egy Eszenyőtelep nevű része a falunak, ott. Én még játszottam a romos vizimalomban pulya koromba’!
- Hálistennek azt mán nagyon szépen felújitották.
- Tudom, a nőüvérem mesélte.
- Sürün jár haza? Én csak olyan két-három hónapba’ egyszer tudok, de nagyon hiányzik.
- Nem vóutam én mán harminc éve. De most elterveztük, hogy elmegyünk. Öten vagyunk testvérek, a legfiatalabb hugom is hatvan. Nyáron felkerekedünk, megnézzük, mi maradt.
- Is’vándi nagyon szép. Oda járunk az Öreg-Turra kenuzni.
- A tőtött káposztát szereti?
- Há’ hogyne szeretném! – csapom össze a kezem, mintha a tájszólással az egykorvolt gesztusok is megérkeztek volna.
- Mi is szeretjük. Az unokák is ugy eszik, ahogy Is’vándiba tanultam: sok paradicsommal, édesen.
- Én is ugy csináltam, de sose lett olyan jóu, mint a nagymamámé.
- Maj’ lesz, meglássa. Csak sokat kell gyakoróni.
- A férjem füstölt hussal szereti, jóu erőssen, egy kis savanyukáposztával. Mióta a lakodalmunkba’ Kölcsébe’ mekkóstolta, mindig igy kell csinálnom neki.
- A huson mullik minden, szent igaz. Jóu kis házi füstölt! Maga mit rak bele? – kérdezi óvatoskodva, mintha magától nem merné kimondani.
- Hát nem rizst, azt megmondhatom! Málékását!
Megkönnyebbülve felnevet:
- Az az igazi!
Kacagunk.
- Azt mondja a nőüvérem, a vizimalom működik is.
- Működik. Ott vóut az esküvői fényképezésünk.
- Annak idején az öreg Bak Sándor vóut a malomba’, de mán meghalt. Vajon most a fia van?
- Nem tudom. Nem emlékszek, ki inditotta be a gépet.
A mondatom vége valahogy fennakad a vihar előtti nyárestében. Egyikünk sem szól, az utasteret pedig csendben megtölti a honvágy.