Calamity Jane csúsztatásokkal, nyugodtan mondhatni hazugságokkal teli élettörténetét 1896-ban mondta tollba. Minden valószínűség szerint nem vett részt hivatásos felderítőként az indiánok elleni harcokban, viszont alkoholista volt, és egy időben kereste prostituáltként is kenyerét, de szerepelt Buffalo Bill cirkuszában is. Leveleit lánya, Jane McCormick tette közzé, Johnston operájának szövege ezeken alapul. Nem biztos azonban még az sem, hogy Jane McCormick valóban a lánya volt, a levelek pedig biztosan nem Calamitytől származnak, hiszen köztudottan írástudatlan volt. Mindez azonban lényegtelen, az operában végeredményben nem is egy puskás vadnyugati hős jelenik meg, hanem egy tulajdonképpen hétköznapi nő, akinek férje – ez sem bizonyított – történetesen Wild Bill Hickok, egy szintén jellegzetes, meghatározhatatlan identitású vadnyugati figura volt, akit pókerezés közben lőttek le. Ben Johnston egyszereplős, alig fél órás operájának főszereplője maga Jane. Egy nő, aki valahol a Vadnyugaton zűrösebb életet élt az átlagnál, de örömei, bánatai azonosak voltak bármelyikünkével.
Johnston zenéje, essen bármilyen stílusbesorolás alá, összetettségével azt a gazdag belső világot jeleníti meg, amelyről Jane számot ad. Sajátos, hol közérthetően, hol dallamtalanul dallamos, időnként szándékoltan hamisnak ható világában gyakran megjelennek utalások az ismert amerikai zenékre: többek közt a musical, a soul, és a mulatók, a honky-tonk bárok zenéje is felbukkan a jellegzetesen elhangolt zongorával. Egy billentyűs, egy hegedűs, és egy dobos szolgáltatja a hangszeres kíséretet, de az igazán figyelemre méltó produkciót itt Sarah Defrise nyújtotta. Ő versenyzőként is szerepelt a fesztiválon, a zsűri, amely a színészi teljesítményt is díjazta, teljes joggal ítélte őt a legjobbnak. Külső megjelenése, és persze szopránja is gyönyörű. Csengő hangon, könnyedén énekelte a legnehezebb frázisokat, otthon volt bármelyik stílusban, amelyet Johnston partitúrája felvonultatott, szereplésével a mű kiteljesedett, nem egy adott történet szemlélői voltunk, hanem részeseivé tett minket egy mélyen megélt sorsnak, amely akár a miénk is lehet.
Bryars a komponáláskor tudott Johnston művéről, a sajátját eleve annak párdarabjául szánta: a két zeneszerző ismeri egymást, sőt barátok, immár fél évszázada, így az ő valamivel több mint egy órás operájában hallott zenei világ rokona idősebb zeneszerző társáénak. A szöveg Ondaatje Billy the Kid összegyűjtött művei című művén alapul.
Bertrand Belin, Billy alakítója annyira bluesénekes, hogy még kottát sem tud olvasni, ezért előadásmódja nem a partitúrán alapul, saját zenei elgondolásai alapján énekel. Afféle rocksztárként, mikrofonnal a kezében jelenik meg a bandita szerepében, hangjával kifejezően bánik, de természetesen nem operaénekesekhez hasonló módon. Színpadi megjelenése, színészi kisugárzása erőteljes volt, akárcsak a narrátor szerepében éneklő-beszélő McFaddennek. Az ő hanganyaga más, nem képes olyan széles skálájú bravúrokra, mint Defrise, de a fekete énekesekre jellemező hangvétellel nagyon is hihetően szolgál szerepében. A zenekar – itt már nyugodtan nevezhetjük annak – bővül, a színpadon már négy ütőhangszeres is megjelenik, a többiekkel együtt ők is részesei a játéknak, aminek egyik csúcspontja, amikor a hegedűs hangszerével a kezében hamisítatlan vadnyugati táncra perdül. A színrevitel – szünet nélkül – mindvégig azonos díszlet-, és jelmezvilágban valósul meg, a szereplők és a zenészek is talpig feketében, cilinderekkel, keménykalapokkal a fejükön jelennek meg, olyan környezetben, amely leginkább a westernfilmekből ismerős szalonokra emlékeztet. De mindez csak háttér, körítés: a főszereplők valójában mi nézők vagyunk, a mi vérünk folyik, a mi belünk omlik a földre. Sebeket osztunk és kapunk. Hogy ezzel szembesít minket, ennél többet művészet, művész nem tehet.
