Emberemlékezet óta nem állt olyan politikai analfabéta az Amerikai Egyesült Államok élén, aki egyenlőségjelet tett volna a kínai kommunista diktatúra és az európai értékközösség közé. Donald Trump megtörte ezt a hagyományt. Meglehet, ugyancsak neki jut majd az észak-atlanti szövetség szétverésének kétes dicsősége, hiszen a republikánus államfő a Fox televíziónak nyilatkozva nyilvánvalóvá tette, hogy az orosz revansista törekvések ismeretében is szimpla üzleti kérdésnek tekinti az öreg kontinens feletti, kétségtelenül költséges katonai védőernyő fenntartását. Elképzelhető persze, hogy a Fehér Ház jelenlegi lakóját önnön belpolitikai gondjai késztették ennek az „America First” szlogen jegyében fogant, koherens doktrínának mégsem nevezhető nyilatkozatnak a megtételére. Több tízezer ember tüntetett ugyanis több amerikai nagyvárosban az illegális migráció ellen zéró toleranciát hirdető Donald Trump bevándorlás-politikájának következményei ellen.
A bevándorlás témája uralja Európában is a közbeszédet. Berlinben még a minap sebtében összetákolt kompromisszumot követően is recseg-ropog a kormánykoalíció. A kancellár asszonynak menekültügyben ultimátumot adó, keresztényszocialista Horst Seehofer azonban csupán konzekvensen ragaszkodik a mindenkori szélsőjobb marginális helyzetbe szorítását célzó Strauss-doktrína érvényesüléséhez, amikor megpróbál gátat vetni az AfD megerősödésének a bajor tartományi parlamentben. A civil szervezetek hajóinak kikötését megtagadó, s az olaszországi cigányok megszámlálásának ötletét felvető római belügyér ellenben valósággal vérszemet kapott; immáron a „populisták szövetségének” megalakításában gondolkodik, deklarált célja pedig a Brüsszel-ellenes küzdelem. Nota bene: mind a CSU által delegált német belügyminiszter, mind Matteo Salvini annak az Orbán Viktornak a szövetségese, aki önnön autokratikus politikai praxisa védelmében elutasítja a mélyebb európai integrációt, s kontinensünk politikai kohéziójának jelentős meggyengítésében érdekelt.
Világos, hogy a migrációs válság mind a tengeren innen, mind Washingtonban alaposan megpróbálja az euro-atlanti kapcsolatok szakítószilárdságát. Az orosz expanzió lehetőségétől is fenyegetett európai polgároknak szertefoszlott az az illúziója, miszerint a Szovjetunió hidegháborús vereségét követően vég nélküli politikai stabilitás köszönt rájuk. Félelmüket csak növeli, hogy a tradicionális establishmentből kiábrándult amerikai „kékgallérosok” tavalyelőtt egy olyan személyt ruháztak fel végrehajtó hatalommal, aki a NATO-t úgyszólván felesleges tehertételnek tekinti a maga számára. A demokratikus hagyományok a tengerentúlon azonban igen erősek; vitatott intézkedései máris jelentősen kikezdték odahaza Trump népszerűségét, s a választók két év múlva könnyen kiakolbólíthatják rezidenciájából. Utódja pedig remélhetőleg olyasvalaki lesz, aki belátja: hét évtizede nem azért véreztek az áldozatkész amerikai fiúk a normandiai partraszállás során Omaha Beach-en, hogy most ismét fasisztoid államalakulatok borítsák Európa térképét.