Kányádi Sándor noktürn
„Isten országa nem beszédben áll, hanem erőben.” (1. Kor. 4. 20.)
A múlt nem képes odébb állni,
a jövő nem tud bekövetkezni.
És nem történik meg, amire várnak.
Egyre értelmesebb a semmi.
Mert az idő szakadt szövet.
A sors használja el, nem öli meg.
S az áhított másik világ
nem köszönt be.
Nincs kijárat.
Csak forog a múlt körbe-körbe.
Egyelőre.
Nem lesz, mit végül érvényesként
eszünkbe juttat. Pedig üvölt a Dolgok Őre.
A kánon bezárt. Az idő lányokat futtat.
A mátrixból kilép.
Isten nem egy kabát.
A léten túl is a szívbe lát.
Most felöltözte az ideát.
Kányádi Sándor szonáta
Oszcillál az átjáró.
Az egyidejűség egy kézirat.
Elment a virtuóz játékintelligencia.
Tisztán kommunikált. Nincs bűntudat.
Időtlenné múlt a lélek sava.
Csak "Kutyatej és páfrány –
tör át a járdán, kit érdekel, hogy erre jártál?"
S elröppent a kék, éltető Ábránd.
Mintha meg se történt volna.
Még múlni se volt ideje. Betelt a holnap.
Azzá vált, ami az emléke lett.
Sorsként sem képletes.
Egy szótő és a fény frigye ez.
A kvantumfizika se édesebb.
Megtorpant a tiszta ész.
Ajkak közé tolták az életet.
Betű és szellem egyesült.
A tett a lemondásról letett.
A költői én vissza -, s újjászületett.
Műgond Logosza: Ég Veled!
(Jézusnak üzenem: ébredek!)
Zabolátlan tónusok
Kányádi Sándor emlékére
Ahelyett, hogy néznél,
Engeded, hogy bámuljalak.
Most nagybetűvel kezdek minden sort.
Mert jégből olvad ez a nap.
Két kemény fedél között voltál a Nap.
Főtt tojást ettünk s málnát.
Rezgő Küküllő. Ennyi maradt.
Megvan. Minden más szétszakadt.
Most látod, a lét emlékbe vált át.
Képzet, akarat.
Jobb a lenni hagyás.
Bár rejtett öncsalás.
Mint bármi más
rút entitás.
Senki nem hibás.
Bújócskát játszik velünk az ábránd.