Vajon mi a jelentősége annak, hogy a Zeneakadémia frissiben kinevezett zongoraművész-tanára elsőnek egy hegedűversenyt írt, húsz évvel első zongoraversenye előtt? 1907-ben a 26 éves Bartók beleszeretett a fiatal, 19 éves hegedűművészbe, a csodagyerekként indult Geyer Stefibe. Reménytelen ügy volt, a nagy fellángolás mintegy fél évig tartott, a zeneszerző sokáig olyan társaságba sem tudott elmenni, ahol a lány jelen volt. Később, amikor a fájdalom már szép emlékké nemesedett, már jóban voltak és találkoztak, de Geyer Stefi akkor már Svájcban volt férjnél.
Nem adta elő, és nem adta ki kezéből azt a hegedűversenyt, amit Bartók neki írt, még túlcsorduló érzelmei idején. Trisztáni érzelmek fűtötték Bartókot: „Ez a maga Leitmotivja” – írta egy levélben a lánynak, amiben témát is lekottáz a készülő műből. „A két tétel két arckép, az első a fiatal lány, akit szeretett; a második, a hegedűművész, akit csodált” – írta maga a mű címzettje. Az igazság az, Bartók tisztában volt azzal, hogy meg kellene írnia „a közönyös, hűvös, néma, Geyer Stefit, ez azonban gyűlöletes muzsika lenne”.
Végül a művész győzött a szerelmes férfi felett: a hegedűverseny előadása végül elmaradt, de Bartók az első tételt megtartotta, és egy zongoradarabjának felhasználásával később rövid kiegészítést írt, hozzá, ez a mű lett a Két arckép zenekarra: Egy ideális - Egy torz. A hegedűversenyt eredeti formájában csak 1958-ban adták elő, Geyer Stefi halála után. Ma vagy elsőként, vagy posztumuszként különböztetik meg a nagy, a 30 évvel későbbi opustól. Előélete azért ilyen fontos, mert előadásakor bizony éreztetni kell azt a romantikus hevültet, szerelmet, vágyat, bánatot, amelyet a zeneszerző mind művébe kívánt, mintegy vallomásként önteni.
A negyvenes évei lején járó kiváló francia hegedűművész, Bernaud Capucon és a Lonson Symphony Orchestra értő kezekkel nyúlt Bartók zenéjéhez. Már a szólóhegedűre írt nyitódallam, az a bizonyos Leitmotiv és később zenekar kíséret is érezteti azt az érzelemvilágában sokszor valóban Wagner operáját idéző szellemet, amely a tulajdonképpen lassú (Andante) első tételt végig jellemezi. A második tétel kevésbé személyes, de a zenekar és a szólista itt is tudja, miről van szó, játékával képes is kifejezni, egy kicsit más szemszögből, de ugyanazt az alakot ábrázolta a zeneszerző. Pontosan, jól játszanak.
A második mű, a Hegedűverseny Székely Zoltán hegedűművész javaslatára lett hagyományos, háromtételes, ugyanakkor újszerű, rendkívüli gazdagságú versenymű. Életerős, virtuóz, szellemes, elgondolkodtató, a nagyközönség is hamar befogadta. De nem csak ezeket a karaktereket kell felvonultatni az előadóknak, hanem a mű formálását is értenie és megértetnie kell. A hegedűs itt is láttató erővel tárja fel a hangzó igazságokat, a zenekar teljesítményét itt azonban már beárnyékolja a nem túl sikerült hangfelvétel, de az is lehet, az utómunkálatok során sikkadt el a figyelem. Mindenesetre, az élvezhetőségen sokat rontanak a lejátszóeszközökből nehézkesen kiszabaduló hangok, miközben azt is érezni, a zenészek igenis megtesznek mindent Bartókért, tudják, miről szól a partitúra. Kár. Capucon és a zenekar vállalkozása több mint szimpatikus, a nagyon jó külföldi példák egyike, újabb bizonyíték Bartók él és hat, nem csak a miénk.
