Négy fehér egyendoboz fekszik szépen egymásra pakolva a mélyhűtőben, mellettük átlátszó nejlonokban csirkecombok. A normál részben egy megbontott tej, diszkontlánc-márkás margarin és felvágott, kolbászdarabka, az oldalpolcon élesztő és egy fél tábla csokoládé. Egészen pontosan tejbevonó.
- Mindennap eszem egy kockát ebéd után – mondja a kiskorpádi Julika néni, - Desszertnek. A combokat a múlt héten vettem Kaposváron, bevittek a fiamék bevásárolni, akciós volt farrésszel, hát vettem négyet. Ha jönnek a gyerekek látogatóba, majd kirántom nekik.
Az egyendobozokban az utolsó napon 50 százalékra leárazott csirke levescsomag lapul, farhát, máj, szív, zúza, nyak, láb.
- Pörkölt lesz belőle – magyarázza a 77 éves asszony -, egy dobozból két napra meg tudok főzni magamnak. Valami kis rizzsel vagy főtt krumplival megvan belőle az ebéd-vacsora.
Julika néni húsz éve nyugdíjas, a téeszben dolgozott 37 éven át, szedte az almát, a szilvát, a paprikát, a paradicsomot, kapált, címerezett, a fél életét létrán vagy hétrét görnyedve töltötte. A hivatalos munkaidőn kívül a háztájiban serénykedett, baromfit, disznót, tehenet is tartottak, a tizenegy éve meghalt férje néha még bikát is nevelt, utóbbit vitték ki Olaszországba, abból lett a ház a gyerekeknek és a Zsiguli. Ma a kertben csak a farakásnak van helye, illetve néhány sor répa, petrezselyem, hagyma, krumpli utal a hajdani dolgos napokra.
- Nem bírja már a lábam, vizesedik, fél órát állok, s annyira bedagad, hogy nem bírom levenni a cipőt – sóhajt az idős néni. – A cukrom is magas, meg a koleszterinem, kellene csonterősítőt is szednem, de arra már nem futja. Ennyi pénzből? Hogyan?
A három szobából csak egyet fűt télen, meg a konyhát, ahová a legnagyobb hidegekben beszorul: egy heverőt is beállíttatott a tűzhely mellé, ha tartósan mínusz tíz alá esik kint a hőmérséklet, Julika néninek a négyszer négy méter jelenti a világot.
- A fiamék elköltöztek, itt nincs munka, bejárni pedig messze van – jegyzi meg. – Hívtak, mehetnék hozzájuk, de nem akarok kolonc lenni. Beosztom, ami van, általában tésztát eszem lekvárral vagy szafttal, reggelire-vacsorára hideget. És arra figyelek, minden hónapban félre tudjak tenni kétezer forintot, hogy a születésnapokat, névnapokat, karácsonyt meg tudjam tartani a családnak. Kisülne a szemem, ha nem tudnék legalább valami apróságot venni a gyerekeknek és az unokáknak.
Kovács Róbertnénak, vagy ahogyan a kaposvári Béke-Füredi lakótelep paneljában ismerik, Marika néninek utóbbira már nem futja. A 72 éves özvegyasszony annak idején a helyi textilgyárban dolgozott, ahogyan a fia is. Utóbbi ott ismerkedett meg kubai vendégmunkás feleségével, s ma már Spanyolországban élnek a gyerekeikkel együtt. Telefonon, levélben tartják a kapcsolatot Marika nénivel, s évente egyszer, két hétre hazajönnek. Ilyenkor az idős asszony kitesz magáért, főz, süt, jól tartja őket – aztán ötven hétig kuporgat a következő nagy traktára…
- Hetvenkilencezer forint a nyugdíjam, de a panel rezsije elvisz belőle huszonhetet – tárja szét a kezét tehetetlenül. – Kilencezer a gyógyszerem, háromezer a tévé, négy-ötezer a telefon, s minden hónapban félreteszek ötezer forintot. A gyerekek vendéglátására, vagy ha éppen jön valami váratlan kiadás.
Azaz nagyjából harmincezer forint marad megélhetésre, ruhára, szórakozásra. Utóbbit a keresztrejtvények – és a tévé – jelentik, ruhát pedig csak alsóneműt vett az elmúlt öt évben. Az átlag napi ezer forint így tisztálkodási és tisztítószerekre, valamint élelmiszerre megy el.
- Nem szeretek boltba járni, mert csak fáj a szívem – sóhajt egy óriásit, s könny szökik a szemébe. – Tudja, milyen megalázó, amikor a százforintos májkrémet is meg kell gondolnia az embernek? S ha megveszi, akkor két napra beosztani? Vagy gyümölcsből a nyomottat-töröttet, a lekvárnak árultat megvenni a piacon? S tudják, hogy nem befőzni viszem, mert egy kilóból senki sem főz lekvárt… Két éve elromlott a bojlerem, a szerelő 12 ezerért javította meg, még kilenc nap volt a nyugdíjig, s csak ötezer forintom maradt. Egyszerűen nem tudtam, mit fogok ebédelni, hát a diszkontban betettem három doboz kutyaeledelt. Nem is volt olyan rossz, csak a szaftja nem volt elég fűszeres…
Magdolna a kutyatápig nem jutott el soha, bár lehet, meg sem engedhetné magának. A 67 éves asszony két dolgot tilt meg: hogy leírjuk a teljes nevét, illetve a települést, ahol él.
- Nem kell, hogy mindenki rajtam szánakozzon! – mondja inkább rezignáltan, mint büszkén. – Éppen elég borzalmasan érzem magam, amikor megkapom a segély csomagot meg a szociális tűzifát. Negyvennégy évet lehúztam különböző munkahelyeken, mindig is fizikai munkáét végeztem, és sohasem voltam ráutalva senkire. Harminc éve halt meg a férjem, azóta mindent egyedül oldottam meg, most is elvagyok. majd akkor jöjjenek és pátyolgassanak, ha már csak feküdni tudok. De remélem, azt nem érem meg!
Az asszony nyolc általánost végzett, így értelemszerűen csak betanított munkásként tudott dolgozni. Hol minimálbérért, hol feketén, mindenesetre amikor nyugdíjba ment, kiderült, mindössze 44 ezer forintra jogosult, s ma sem kap többet 51 ezernél. Vagyis évi 610 ezer forintnál.
- Ha ki akarnám fűteni a házat, az elvinné a negyedét – mondja. – Inkább nem fűtök. A szociális fát a legnagyobb hidegekre tartogatom, még egy köbméter sajátot veszek, a három-négy köbméterrel kihúzom a telet. Jól fel kell öltözni, s akkor nem fázik az ember. Meg okosan kell enni, sok kalóriát.
Esetében ez zsíros kenyeret, szalonnát, paprikás zsírban pirított krumplit, rosszabb estéken zsírban sült kenyeret jelent. Néha néhány deka felvágottat, leértékelt húsból pörköltfélét vagy paprikás krumplit, lekváros tésztát vagy rizst.
- Megtanultam punyát, cigánykenyeret sütni, mert nem kell hozzá csak liszt, víz meg szódabikarbóna – folytatja. – Frissen jobb, mint bármelyik bolti kenyér! Szoktam venni májkrémet is, meg olcsó virslit. Háromszáz kilója, de legalább eszem meleget.
Gyógyszert viszont nem szed. No nem azért, mert nem lenne indokolt, sokkal inkább, mert éves szinten elvinné a bevétele másik negyedét.
- Hétfélét írt fel az orvos legutóbb, amikor nagyon szédültem, és elmentem hozzá – legyint. – De mit tudom én, melyik a legfontosabb?! Inkább ki sem váltottam egyiket sem. Ha rosszul vagyok, lefekszem, ha megfázom, iszom egy korty pálinkát. Ha pedig majd egyik sem segít, akkor legalább vége lesz ennek az egésznek. Mondja meg őszintén, mit sajnáljak ezen az életen?
