Tizenhét évvel ezelőtt vált első ízben a közbeszéd részévé Magyarországon a kérdés, hogy mi a család: akkor, amikor Rácz Károly transzszexuális magyar állampolgár hivatalos eljárást indított, hogy örökbe fogadhassa Danikát, a mélyszegénységből származó, magára hagyott kisgyereket. A józan ész a nyomor és a jólét, a magány és a szülői szeretet között kínált választási lehetőséget. A legelső Fidesz-kormány kereszténydemokrata hangadói pedig azon morfondíroztak, alkalmas-e a gyermeknevelésre "egy nemi identitászavarral küzdő ember".
Az elmúlt tizenhét évben a világ nagyon sokat haladt előre. Európa meghatározó államaiban már házasságot köthetnek az egynemű párok, és senki sem vitatja a szivárványcsaládok létjogosultságát. És mivel - ha hagyják - Magyarország éppen olyan hely, mint bármely másik európai állam, az élet itt sem más. A korábban rejtőzködésre kényszerített melegek közül sokan élnek az úgy-ahogy, de meglévő lehetőségekkel: bejegyzett élettársi kapcsolatot létesítenek, és párjukkal közösen nevelik saját, illetve örökbe fogadott gyermeküket. Amit a társadalom, nem lévén semmi köze hozzá, annak rendje és módja szerint tudomásul is vesz.
Ennek fényében minimum anakronisztikusnak tűnik az a hozzáállás, amikor egy amúgy empatikusnak és intelligensnek tűnő fiatal nő, csak azért, mert a magát épp kereszténydemokratának valló kormány családügyi felelősének adatott lennie, nekiáll definiálni, mi a család; ráadásul arra jut, hogy ahhoz "kell egy nő és egy férfi". Amin akár mosolyoghatnánk is, hiszen Zágon István is írt ilyesmit Eisemann Mihály zenéjére úgy nyolcvan évvel ezelőtt, de nincs ebben semmi mulatságos. Ez itt nem a Fekete Péter című operett, hanem egy olyan ország, ahol az ilyen elejtett mondatocskákból gyilkos és kirekesztő kormányzati kampányok szoktak születni. Nem volna szabad hagynunk.