Ler doktor azt javasolta, hogy vessük alá egy alapos kivizsgálásnak, és akkor már mindnyájan tudtuk, hogy ennek az lesz a vége, amit senki sem mondott ki, hát igen, mondta Ler doktor szinte bocsánatkérően, de hát az ő korában már minden megtörténhet, ez a mi családunkban gyakorlatilag a halált jelentette, és tudtuk, hogy a legkomolyabb betegségek is ártatlanul, alaposnak nevezett kivizsgálással indulnak, még senki sem gyanakszik semmire, ugyan, semmi komoly, az orvosok sem akarják megijeszteni a betegeiket, de már benne van a hangsúlyokban, hogy igen, valami komoly dolog van itt, amiről azonban senki sem akar beszélni, és mire akarnának, már késő, ezért aztán mindenki félt a betegségektől, de senki sem bízott az orvosokban, kórházba menni pedig biztos halál.
Gyerekkoromban mindenki tanácsokat adott, mintha egy gyerek csak arra lenne jó, hogy tanácsokat adjanak neki, ne igyál hideg vizet, ne nyeld le a szilvamagot, mert vakbélgyulladást kapsz, ha mégis lenyelnéd, azonnal egyél meg néhány szelet friss kenyeret, de legjobb, ha azonnal orvoshoz rohansz, de közben meg rettegtünk az orvosoktól, de féltek a betegségtől és féltek a fájdalmaktól is, én is féltem az orvosoktól, mert ezt tanultam a szüleimtől és a nagyszüleimtől, különösen pedig a fogorvostól, aki mindig talált egy olyan fogat, amit be kellett tömni, hát megint van itt egy fog, amelyik rosszalkodott, és élvezte is, hogy talált egy ilyen fogat, álságosan rám mosolygott, és azt mondta, hogy nem fog fájni, miközben mindketten tudtuk, hogy fájni fog, ha pedig fájt, akkor azt mondták, hogy az erős fiúk legyőzik a fájdalmat, de vajon hogyan győzik le, ez lett volna az igazi kérdés, a fájdalom, az soha nem jön nyíltan szembe az emberrel, soha nem mutatja meg magát a maga teljes valóságban, a fájdalom mindig alattomosan érkezik, orvul, akkor, amikor az emberek nem számítanak rá, erről persze soha senki sem mesélt nekem.
Ler doktor először anyának mondta meg, hogy Vilma néninek rákja van, ráadásul gyógyíthatatlan, sőt a végső szakaszban.
Anya akkor azt mondta, menjek be Vilma nénihez és búcsúzzak el tőle. Abban a helyzetben kérdéseknek nem volt helyük, mert már minden családtagom járt ott elbúcsúzni. A Péterfy kórházban akkoriban csak hetente háromszor volt látogatás, a legközelebbi napon én is ott álltam a sorban, tanácstalanul. Vigyek virágot? Egy haldoklónak? A látogatók beözönlöttek, mindenki megtalálta, akit keresett. Én úgy álltam ott, a kórterem előtt, mintha egy szakadék nyílna meg a lábam előtt. Bekukucskáltam. Vilma néni ott feküdt az ablak előtti ágyon, arcán maszk, szemlátomást nem volt eszméleténél. Mit tegyek? Mit mondjak neki? Csókolom, Vilma néni? Viszontlátásra? Hogy kell egy haldoklótól búcsúzni? Végül elsomfordáltam. Otthon anya első kérdése az volt, hogy elbúcsúztam-e Vilma nénitől, én persze azt feleltem, hogy igen, ő pedig megsimogatta az arcomat.
Este a fejemre húztam a paplant és gyávának tartottam magam.
Vilma néni az éjszaka meghalt.
Szóval megúsztam.