Mondhatnánk, hogy Bruce Dickinson önéletrajza is ennek a speciális „iparágnak” a terméke, ám ez súlyos tévedés volna. Ha a frontember a világon semmit nem tett volna, csak elmeséli a zenekar történetét, már az is jóval szórakoztatóbb volna, mint a napjainkban megjelenő, gyakran a marketingkényszer szülte önéletrajzok és biográfiák. Dickinson azonban kiváló mesélő, és néha éppen az a legmulatságosabb része egy-egy fejezetnek, ahol fellebbenti a fátylat egy-egy-, az Iron Maiden-legendáriumba egészen másként beépült történetről. Például, hogy az együttes kultikus, 1985-ös koncertjén a Rock In Rio fesztiválon nem a show kedvéért kezdte lehajigálni a kontroll-ládákat a színpadról, hanem azért, mert mérhetetlenül felbosszantotta magát azon, mennyire rossz a hangzás, és jobbnak látta, ha nem hallják magukat. A Dickinson arcán folyó vér sem szándékosan került oda, hanem azért, mert túl hevesen hadonászott a gitárjával a hangtechnikusnak, aki nem fogta fel, hogy mennyire rosszul szól a zenekar. Az már más kérdés, hogy a menedzser tanácsára később kicsit megdolgozták a sebet, hogy jobban vérezzen…
Dickinson egészen sokszínű figura: vívóversenyeiről éppúgy olvashatunk a könyvben, mint arról, mi köze van Henry Miller írónak ahhoz, hogy az énekes 1993-ban kilépett az együttesből. Őszintén beszél jó és rossz döntésekről, elfelejtett repülőgéppilóta-jogosítványról és tűzoltókkal szétveretett szekrényről, szülei önpusztító életmódjáról, de elmeséli azt is, melyik dal refrénje miatt érzett lelkiismeret-furdalást.
A legmegrázóbb nyilván a fej-nyaki daganattal folytatott küzdelem, pedig Dickinson nem dramatizálja túl a kezelés leírását: talán épp ezért annyira rémisztő, hogy egy igazi rock-ikon ugyanazokkal a traumákkal küzd, mint mi, földi halandók. A rákkal foglalkozó fejezet címe mindenesetre amolyan igazi „dickinsonos” konklúzió: **szódjon meg a rák. Szerencsére a ráknak nem volt mersze ellenkezni.
Infó:
