- Vigyázzon, nehogy sose tegye meleg hívóba a filmet, mert tönkre megy a negatív – figyelmeztetett Kápolnai Imre, az ország egyik legjobb fotólaboránsa a Lapkiadó Vállalat fotólaborjában. A volt New York palota főlépcsőjének első fordulójából nyílt a labor, ahol a kor legnagyobb fotósai hívták, nagyították a felvételeiket. Imre és segítője, a nálam csak két-három évvel idősebb Csontos Gabi szinte az első perctől sokat segítettek. Gáborral azután éveken át jó barátságba keveredtünk. Gyakran ettünk a Híradó mozi melletti hentesnél Fradi-kolbászt mustárral.
A labor egy L alakú helyiség volt. A belépő egy íróasztallal találta szembe magát az L egyik szűk szárában. A falon felirat: „A világ összes asszonya nem lehet a tiéd, de törekedni kell rá. (Bahiai közmondás)”.
Meghatározó élményem volt, amikor egy fekete hajú, markáns arcú férfi odalépett hozzám és bemutatkozott: Kornis Péter vagyok. Nem tudom, hogy hebegtem el a nevem, a már akkor is nemzetközi hírű fotóművésznek, a Nők Lapja akkori riporterének. Gesztusa nagy hatással volt rám, a fotóiról nem is beszélve.
Hasonlóan mély benyomást tett rám a Film, Színház, Muzsika riportere, Féner Tamás. Középhosszú haja ráterült híres és jellegzetes zöld lóden perelinjére. Azóta sem láttam embert, aki egyszerre három dologra tudott egyforma intenzitással összpontosítani. Előttem a kép, ahogy Tamás ült az íróasztalnál és telefonált, közben keresztrejtvényt fejtett, s emellett válaszolgatott a kollégák hozzá intézett kérdéseire. Egy ideig a Lapkiadó fotószolgálatának volt a vezetője. Nagy műveltségű ember, angolul, németül egyformán jól beszélt. Egyszer meghívott bennünket, három-négy fotószolgálatos reménybeli riporterpalántát az otthonába. Mikor fotótechnikai újdonságokról áradoztunk, Tamás halkan, a maga jellegzetes, kicsit hadaró modorában csak annyit mondott: adjatok nekem egy szivaros dobozt, készítek belőle egy kamera obscurát és meglátjuk, ki csinál jobb képet. Megértettük, hogy nem az a fontos, mi van a kezünkben, hanem az, hogy mi van a szemünkben, a fejünkben.
Már megjelenésével is azonnal magára vonta a figyelmet egy magas, kopasz, bokáig érő állítólag farkasbundába öltözött ember. Ő volt Fejes László, az első magyar World Press-díjas fotós, akit ezért a díjért hosszú évekre eltiltottak a publikálástól az elvtársak, mert engedély nélkül küldte ki díjnyertes felvételét a nemzetközi zsűrinek. Persze érthető a nevelő célzatú szigor, hiszen az 1965-ben készült „Esküvő” című fotón nem a szocialista építés boldog ifjú párja látható, hanem egy gyászmenetre hajazó esküvői menet a Damjanich utca 35. szám alatti ház IV. emeletén a gangon, s a szereplők mögött a golyók szaggatta fal idézte fel az 56-os forradalom szellemét.
Érdekes figura volt Bojár Sándor, a ’30-as évek neves sportfotósa. Az ő híres képe az ostrom alatt egy budai ház tetőszerkezetébe fúródott német repülőgép. Valamiért kedvelt, ezért többször elvitt riportokra, de nem szívesen mentem vele, mert a pulija gyakorlatilag az Opel Rekordjában lakott és ez alapvetően meghatározta az utastér „illatanyagát”.
Jól emlékszem Kotnyek Antalra, aki több mint négy évtizede, amikor már nem volt divat, őrizve a polgári világ emlékét, mindig zakóban, csokornyakkendőben érkezett. Egyszer, ma sem tudom miért, Csontos Gabit meg engem meghívott a volt és ma ismét New York, akkor Hungária kávéházba egy kávéra. Az a hír járta róla, hogy a II. világháborúban felderítő repülő pilótaként vett részt a Don-kanyarnál folyó harcokban.
Nagyon kedveltem a krisztus arcú Gábor Viktort, aki Kárpátaljáról települt át valamikor az ’50-es évek végén. Arról adomázott, hogy amikor egyetemista volt, már nem emlékszem, hogy Moszkvában, vagy valamelyik másik nagy szovjet városban, ha éhesek voltak, a Pravda című pártlapba csomagolt füstölt halat, kaviárt falatoztak. Állítólag egy háborús német oldalkocsis BMW-vel érkezett Magyarországra.
Olykor össze lehetett futni a lépcsőházban Siklósi Norberttel, a lapkiadó vezérigazgatójával, amint kettesével véve a lépcsőket igyekezett valahová. Mindnekivel közvetlen volt, nem az elérhetetlen nagyfőnökként ült az Olimposzon. Állítólag ’56 után ő számolta fel a renitens újságíró szövetséget és szervezte meg a rezsimnek tetsző újat. De! Ő adott munkát a kiadó számtalan lapjánál, magazinjánál az ilyen vagy olyan okból hosszabb-rövidebb időre szilenciumra ítélt, vagy csak „fekete seggűvé” vált újságíróknak, irodalmároknak. Így jó szívvel emlékszem rá. Néha lejöttek a szerkesztőségekből újságírók, sőt, valódi írók, költők is, leginkább a halk szavú, udvarias Juhász Ferencre emlékszem.
Az ifjú titánok közül rajtam kívül valamiért senkinek sem akaródzott a főváros határán túl utazgatni, így én lettem a Neu Zeitung egyik állandó fotósa. Schuth Jánossal jártuk az országot, ahol máig éltek a svábok maradékai. Jancsival jól kijöttünk, hiszen ő sem volt sokkal idősebb nálam. Életem azóta is legjobb sváb kolbászát, vajpuha szalonnáját a mérkvállaji tanácselnöknél, egy fiatal, testes, szőke férfiúnál ettem.
A New York palotában ma előkelő szálloda van és már legföljebb sajtótájékoztatóra megyek oda. A lépcsőfordulóban semmi sem emlékeztet arra, hogy itt valaha nyüzsgő élet volt. A sima fal előtt megállok egy pillanatra és képzeletben újra belépek a labor ajtaján.
