Elismerte Erdogan választási győzelmét a második helyen végzett kemalista Muharrem Ince is, bár a szavazatszámlálás során ő maga jelezte: a választás és a számlálás tisztasága hagy kívánnivalót. Nem is tehetett mást, a hivatalban lévő államfő tízmillió szavazattal kapott többet, mint ő.
Tisztességtelen és egyenlőtlen feltételekkel folyó versenyben ugyan, de Erdogan az első fordulóból megszerezte a győzelmet, annak ellenére, hogy 2013 augusztusa óta, amikor a Gezi park tüntetőit először verte szét brutálisan a karhatalom, Törökországban évről évre fokozódott az elnyomás, és a 2016-os (sokak szerint megrendezett) puccskísérlet óta fenntartott szükségállapot örve alatt szabályos állami terror tombol. Tisztességes versenyben vélhetően legalább második fordulóra sor került volna, ahol egy ellenzéki összefogás kiszoríthatta volna hatalomból a pasának készülő államfőt.
De még ebben az esetben is adódna a kérdés: hogy lehet, hogy egy diktátor ekkora támogatottságnak örvend? Minek köszönhető, hogy száz év szekularizáció és fokozatos demokratizálódás után a török közösség fele ennyire nem igényli sem a jogbiztonságot, sem a szabadságot, s úgy tűnik, magát a szekularizációt, a modernitást sem? A legelképesztőbb mégis az, hogy a németországi törökök még nagyobb arányban szavaztak Erdoganra és pártjára, mint az otthoniak.
Kétségtelen, a demokráciát tanulni kell, mint ahogy a vele járó felelősségvállalást is. Ez - mint mi is látjuk - nem könnyű és gyors folyamat. A nép egy része hol Vezérre, hol Cárra, hol Pasára vágyik, aki gondolkodik és dönt helyettük.
Fel lehet adni, vagy meg lehet próbálni mindenek ellenére tovább folytatni a küzdelmet. Erdogan ellenfele nem adja fel, célja megduplázni jelenlegi támogatottságát, és hiszi, hogy sikerülni fog.
Minden bizonnyal igen, s nemcsak azért, mert minden diktátor megbukik egyszer, hanem mert a szabadság olyan, mint a legerősebb drog: igen könnyen függőséget okoz. A török társadalom pedig nemcsak megkóstolta, hanem Erdogan utolsó éveiig fogyasztotta is azt.
