A nagy dolgok a kis dolgokon múlnak. Ha egy észak-borsodi kis faluban – legyen bármilyen szegény, sőt a legszegényebb, mint Csenyéte – leaszalfaltoznak egy másfél kilométeres utat, és be tud végre jutni a mentő, a helyiek akkor is esti imájukba foglalják Orbán Viktor nevét, és elsöprő többséggel szavaznak a pártjára, ha tőlük nem is olyan messze hatmilliárd forintért épül futballstadion.
Kis dolog vajon, hogy egy megyeszékhely vasútállomásán, a nemzetközi pénztárban ülő hölgy legalább azt a szót megértse az egyébként angolul artikuláltan beszélő indiai családapa rövid és tagolt tőmondatából, hogy „platform“? S ne hajtsa el egy percnyi mutogatás után az információs táblához, ahonnét még egy magyarul anyanyelvi szinten beszélő ember is csak nehezen tudja kisilabizálni, hogy a közvetlen pesti gyors tíz percet késik? Amiből persze az indulásig gyorsan húsz lesz. A magyar ember már meg se nézi a táblát, eleve később indul el otthonról, mert a pesti gyors százból kilencvenkilencszer biztosan késik, ha meg üdítő kivételként egyszer pontos lenne, és lemaradnánk, még mindig ott a korábbra datált járat, amely szintén késik, vagyis számunkra pont időben indul.
Füzesabony. Dallamos név, emlékezetes az énekkaros időkből, amikor a játékos kedvű tanárnő a „Füzesabony-Kál-Kápolna“ helységnevekre fűzött hajlítós beéneklést reggel hét órakor. Húsz perc van az átszállásra, délután öt óra, páran a váróterem felé indulnak, illemhelyet keresve. Van. Ajtaján hatalmas rács, méretes lakattal, menj vándor, ahová akarsz. Örülj, hogy az ivókútból csordogál némi víz, a szomjad legalább olthatod. Ha mered.
Az ország második legnépszerűbb turistacélpontjának számító városban egy másik pénztáros nem tudja értelmezni a „betűzöm“ fogalmát. Számlát kér valaki, hosszú nevű a szervezet, négy szóból áll, kímélésképp elég lenne a kezdőbetűiből álló mozaikszó. De tovább tart, mert a hölgy azt hallván, hogy „M, mint Mária“ simán leírja, hogy „Mária“, aztán bosszúsan töröl, mikor kijavítják, hogy csak az „M“ betű könnyebb megértése kedvéért hallott egy egész nevet. - „Akkor meg minek máriázik itt?“ - dörmög.
A vonaton persze nincs légkondicionálás, kereszthuzat helyettesíti, jó is az, lehet menni másnap fül-orr-gégészhez vagy szemcseppentőért. Vécépapír – álom. Nem lehet lehúzni a vécét – valóság. Szappan – álom. Nem jön a víz a csapból – valóság.
Végig wifi, nem csak a nagyvárosok mellett elhaladva – álom. Sehol egy konnektor, hogy számítógéppel netán dolgozni is lehessen - valóság.
Mondhatnók persze, hogy mindez az elefántcsonttoronyból amúgy se látszik, de nem lenne igazunk. Ismerünk olyan magas méltóságot, aki vonattal tette meg a Budapest-Bécs távolságot, a hátizsákjának külön ülőhelyet váltva, s igazán elégedett volt a szolgáltatás színvonalával. Talán ha legközelebb álruhás királyfiként az ország keleti felébe tartó vonaton vegyülne el mint a nép egyszerű gyermeke, mindannyian jobban járnánk.
