A hetvenes években a budapesti bölcsészkaron már az egységes magyar irodalom részeként tartottuk számon a határon túl élő szerzőket, de még részesültünk a rácsodálkozásból, amellyel az előttünk járók fölfedezték maguknak Szilágyi Istvánt, Székely Jánost, Deák Tamást, Sütő Andrást, Páskándi Gézát és Kányádi Sándort.
Ó, milyen csodálatos volt – hallottuk –, amikor kiderült, mennyire egységes a magyar nyelv és gondolkodás, mégis milyen gyönyörű ízek vegyülnek bele az erdélyiek tollán!
De a legnagyobb meglepetés az volt, hogy nem valamilyen régies-elavult irodalmi képzetet hoznak ezek a szerzők, hanem éppenséggel ők voltak a kassáki avantgárd folytatói, teljesen szinkronban a nyugati – leginkább a francia – trendekkel, ahogy az általuk jól ismert kortárs román irodalom is ezen az úton járt.
Felszabadító érzés volt, hogy a magyar irodalom megújításában az itteniek előtt jár ez a nemzedék. Hogy micsoda alkotásokat vetnek papírra Budapesttől ennyire távol és ennyire függetlenül!
Az 1929-ben született Kányádi az ötvenes évektől jelentette meg verseit, és íróként, szerkesztőként is egész életében az erdélyi irodalom fő sodrába tartozott. Őrizte a verselés hagyományos módját, de megújította a formát is, miközben az állandóan változó világ modern életérzését tudta pontosan megszólaltatni.
A később Párizsban világhírűvé lett, homoródszentmártoni szobrásznak, Román Viktornak ajánlott 1967-es verséből való ez a megrendítő kép:
„Ó a függőleges lovak fájdalmánál
nagyobb csak a tíz ujjbegyben
feszülő lehet mely tárgyilagosan
s hangtalan szoborrá gyúrja
a rettenetet”
(Függőleges lovak)
Magyarországon ma, ha tudják is, hogy nagy költőről van szó, elsősorban gyerekverseiről ismerik őt, főleg, hogy a Kaláka előszeretettel zenésítette meg őket. Fogadnék rá, hogy a két–tíz éves gyerekek és szüleik mind kapásból eléneklik:
„Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet.
Minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.
Minden, mint a nagyapó
bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.”
(Betemetett a nagy hó)
Nem baj, nem hiszem, hogy Kányádit zavarta volna, inkább örült neki, hogy éppen ebből értik meg a gyerekek, mi is a vers. Csak az fontos, hogy mondva-dalolva ráérezzenek, sokkal több, mint az egyforma hosszú sorok végének erőltetett összecsengetése.
Mint annyi magyar költő, ő is ihletett műfordító volt. Nagy román költők verseit ültette át magyarra, de újrafordította Goethét, Rilkét is, ha valamiért nem tetszett neki a már magyarul is klasszikus változat. Amikor eljutott Párizsba, alaposan megnézte-megfigyelte a helyszínt, ezért aztán nála az Apollinaire-versben nem fut, hanem „Mossa a Mirebeau-hidat a Szajna, Elmossa bús szerelmünk s fölkavarja”.
Magától értetődően újrafordította az Erdélyt elhagyó Janus Pannonius nagy versét, a Búcsú Váradtól-t is, de talán a legfontosabb, hogy az erdélyi szász népköltészetet az ő fordításában lehet magyarul olvasni. Az előszóban tanárát idézi: „Századok óta élünk együtt, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben éljünk ezen a Földön”.
Halálára álljon itt az a szász népdal, amelyet leginkább ajánlott az olvasók figyelmébe:
„hogy jött a halál s vert a földre
mindenegy csontomat összetörte
hogy jött s kapott föl a halál
vittetek apám házából engemet
hová kapartatok – nyirkos gödör alján
fekszik a test fehéren sárgán
ahogy a harangok a harangszót
felejteném hamar minden örömöm
bort ide angyalok az ajtóm elibe
világból válni akarok
szabadok közé szállni”
