Kötelezettségszegési eljárással és egy OLAF-vizsgálattal próbálja elérni az EU, hogy az Orbán-kabinet célszerűen használja fel a vízminőség-javításra kapott forrásokat és sikerüljön végre betartani az uniós határértékeket. Közben azonban az európai szabályozás is változik, újabb megoldhatatlan feladat elé állítva a magyar kormányt.
A Népszava tavaly szeptemberi számában ismertette azt az uniós számvevőszéki jelentést, amely szerint az eddig elköltött, százmilliárdos (!) nagyságrendű támogatások ellenére még mindig ihatatlan a víz 66 vízellátási körzet esetében. Ez az egyik legrégebbi környezetegészségügyi jogvita Magyarország és Brüsszel között – a másik a szállópor-szennyezés, amely szintén százezrek egészségét veszélyezteti –, amelyben ráadásul súlyos visszaélések is szerepet játszhatnak a megoldás elhúzódásában. Makó térségében például 17 településen közel 50 ezer ember fogyaszt rossz minőségű ivóvizet: ott első körben 4 milliárd forintot fordítottak a helyzet javulására, de a 2015-re ígért beruházás nem készült el időben, és amikor beüzemelték az új víztisztítót, akkor sem vált megfelelővé az ivóvíz. Ezért azóta két lécsőben újabb másfél milliárdot költöttek rá, de jelenleg is büdös és ihatatlan. Hasonló a helyzet – ami a végeredményt illeti – Baján is. Hortobágy környékén szintén 2015-re fejeződött be a vízellátó rendszer uniós forrásból történt korszerűsítése, de még 2017 végén sem volt megfelelő a vízminőség. Lapunk úgy tudja, hogy Hortobágy településen – a projekt kezdete óta először – az előző hónapban már tiszta víz folyt a csapból, a környező településeken ugyanezt még nem sikerült igazolni. Az EU türelme ugyanakkor láthatóan fogyóban van. Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselőjének bejelentése nyomán az OLAF (az Unió csalás elleni ügynöksége) vizsgálja az eddigi fejlesztéseket. Magyarország azt vállalta, hogy ahol a bór, fluorid, a nitrit, az ammónium és az arzén koncentrációja magasabb az egészségügyi határértéknél (ez főként Bács-Kiskun, Békés, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun és Csongrád megyét érinti), ott műszaki beavatkozással javít a helyzeten. A valóságban annyi történt, hogy a programra szánt uniós forrásokat mind felhasználtuk, sőt azokat a kormány költségvetési keretből még ki is egészítette, ám amit építettek, az rendre drágább lett, és a tervezettnél kevesebb embert ért el (de van más probléma is: Békésben, ahol Mészáros Lőrinc érdekeltségei végezték az új hálózat kiépítését, az EU-nak készre jelentett projektek helyén még bő fél évvel később is háborús állapotok uralkodtak, több településen még a próbaüzemre vagy a műszaki átadásra sem került sor). Úgy tudjuk, az OLAF befogadta és érdemben vizsgálja a jelzést.
Jávor időközben tájékoztatást kapott az uniós vízminőségi irányelv be nem tartásával kapcsolatos kötelezettségszegési eljárás állására vonatkozó kérdésére. Ebben az ügyben az Európai Bizottság utoljára 2017 decemberében szólította föl a magyar kormányt, hogy teljesítse az arzén, a bór és a fluorid uniós határértékeit az ország valamennyi zónájában. Akkor az Orbán-kabinet viszonylag rövid határidőt kapott rá, hogy beszámoljon a tényleges vízminőségi jellemzőkről azokban a régiókban, ahol az elköltött milliárdok ellenére nem sikerült eredményeket felmutatni. A mostani bizottsági válasz szerint várják az újabb magyar jelentést, amely (a fentebb említett példák nyomán) vélhetően még mindig nem arról fog szólni, hogy mindenhol jó a víz.
Jávor Benedek lapunk kérdésére azt mondta: az európai szintű ivóvízminőségért folytatott küzdelem mindaddig szélmalomharc marad, amíg a kormányt az egészből csak a kormányközeli érdekcsoportok számára megszerezhető uniós források érdeklik. – Érthetetlen, miért nézték tétlenül az egymást követő magyar kormányok ciklusokon át, hogy megyényi területeken nincs megfelelő ivóvíz – a jelenség ugyanis már az EU-csatlakozás idején is ismert volt –, és az uniós szervek eddigi néma asszisztálását, a teljesítési határidők többszöri meghosszabbítását is nehéz megmagyarázni – fogalmazott. Szerinte a harc itt a lakosság egészségének érdekében folyik, amiben fontos fegyver lehet a kevés sikeres európai polgári kezdeményezés egyike, a több mint 1,8 millió aláírással támogatott Right to Water, amely alapjogként szavatolná a biztonságos ivóvizet. Jávor Benedek ugyanakkor hangsúlyozta: az EP-ben is kemény lobbi próbál keresztbe tenni a változásnak, a Fidesz pártcsaládja, az EPP átfogóan igyekszik aláásni a bizottsági javaslatot.
Részben a rossz magyarországi illetve kelet-európai (román és bolgár) tapasztalatok alapján felülvizsgálják a vonatkozó uniós jogszabályt, vagyis a vízminőségi irányelvet. Előtérbe kerül és a korábbiaknál kiterjedtebben lesz alkalmazva az ún. kockázat alapú megközelítés, így a vízszolgáltatási hálózat minden pontján vizsgálják majd az adott vízgyűjtőre jellemző kockázatforrásokat.
A vízminőséget a jövőben főként olyan helyeken fogják elvégezni, ahol sok ember megfordul, és egy esetleges szennyezés kiterjedtebb következményekkel jár (kórházak, közétkezés). Növelik a vízszolgáltatók átláthatóságát, illetve a fogyasztók tájékoztatására vonatkozó kötelezettségeit – utóbbiak kiterjednének a háztartások éves fogyasztására és az átlagos háztartási fogyasztásra is segítve a tudatos vízhasználatot.
A tagállamok számára előírnák továbbá, hogy biztosítsanak egyenlő hozzáférést a ivóvízhez a hátrányos és marginalizált helyzetű csoportoknak is. Magyarország szempontjából ez utóbbi jelenti majd a legnagyobb kihívást. A hazai szegregátumok egy részében egyáltalán nincs vezetékes vízszolgáltatás, és a nyári szezonban visszatérő problémát jelent, hogy a nyomós kutakról történő vízvételt is korlátozzák, miközben a szóban forgó telepeken élő családok is csecsemőket és kisgyerekeket nevelnek, betegeket gondoznak stb.
A másik koncentrált problémaforrást azok a városszéli zártkerti övezetek jelentik, ahová az elmúlt években tömegével költöztek ki az elszegényedő, városi otthonaikat elvesztő polgárok, és ahol a jelenlegi szabályok szerint nem állami/önkormányzati kötelezettség a megfelelő minőségű ivóvíz biztosítása annak ellenére sem, hogy összességében százezrek élnek ilyen területeken.
