Wagner, ha nem is teljes mélységében, de már tanulmányozhatta a buddhizmust a Trisztán írásának idején, és egy olyan opera témáját is felvázolta A győztesek címmel, amelynek ifjú szerelmespárja Buddha áldásával megszabadul vágyaitól. Trisztánt is a vágy sodorja végzetébe, de a vágyakat az indiai vallásalapító tanai szerint ki kell irtani: a sebesült hősnek lázálmában ez sikerül, olyan tájon jár, ahol nem várja más, csak könnyű álom. Trisztán azonban az árulás bűnének terhét is hordozza, és noha álmában megvilágosodik, igazi feloldozást számára csak a mi fogalmaink szerinti halál hozhat. A Wagner által írt szövegkönyv olyan sűrítménye történetmesélésnek, vallásbölcseletnek, filozófiának, amelyet teljes mélységében komponistaként csak új és messze mutató zenei eszközökkel fejezhetett ki. Nehéz énekszólamok, merész harmóniák, vastagon szőtt zenekari anyag – mindezek nem csak az előadóktól követelnek sokat, hanem a közönségtől is.
Annak idején nem volt könnyű megfelelő énekeseket találni a két címszereplő megjelenítésére, de ma is különös öröm lehet egy olyan előadás részesének lenni a nézőtéren, amely a maga teljességében képes felmutatni a művet. Most ez a zenét tekintve sikerült, a rendezés azonban kevésbé jól szolgálta a Trisztán és Izolda ügyét. Fischer Ádám egy olasz rendezőt bízott meg a feladattal, hogy a Müpa korlátozott színpadtechnikai lehetőségeihez alkalmazkodva rendezze meg a művet. Hatalmas vetítővászon a háttér, előtte óriási lila kanapé, néhány utazóláda: mindössze ennyi az első felvonás díszlete. Hajón utaznak a hősök, az ágy mögött a víz az úr a vásznon. A szereplők mozgatása egyszerű, némely dolgok viszont esetlegesen megoldottnak tűnnek: tétován, semmitmondóan jön be és megy ki némán Trisztán az első felvonás legelején. Azután: vajon kardja véletlenül vagy szükségszerűen esik le a földre? Mindenesetre maga a hős hajol le érte. Később azt sem lehet érteni, Izolda koronáját miért valahonnan a földről veszi fel Brangäne. Kis balesetek voltak ezek? A második felvonásban eltűnnek a bőröndök, a kanapé egyik vége felemelkedik, mint a süllyedő hajóké, és ez most a helyén van: Izolda végigsétál az ágyon felfelé, még reménykedik abban, hogy van menekvés. De a vetítővásznon már a víz alatti világ tűnik föl, hínár, ördögrája, medúzák. A harmadik felvonásban nincsenek sehol a kanapé lila párnái, egy-kettő marad csak, és még a kerete is törést szenvedett a hatalmas ágynak. A vetítővásznon kietlen táj, a hó is csak itt-ott lepi, kopár fák hajladoznak a szélben.
FISCHER ÁDÁM: Az, ami a zenekari árokból hallatszik, maga a megvilágosodás
A rendezéssel ellentétben az, ami a zenekari árokból hallatszik, maga a megvilágosodás. Leírhatatlanul szépen szól a zenekar, de tud valami mást is kihozni a hangzásból Fischer Ádám. Az első felvonás kórusos zárójelenete – a férfikar elsőrangúan szólt – ritka nagy zenei élmény volt, a harmadik felvonás elején pedig (amit a „vágyakozás melankóliája tölt ki” – idézi Wagnert Cosima), olyan színek szólaltak meg a vonósokon, amelyek a hangzást is önálló szereplővé léptették elő.
A zenében rejlik a Trisztán és Izolda legfőbb ereje, Fischer Ádám mindvégig megtette, amit karmester megtehet. Az énekesek a rezesekkel súlyosbított fortissimókkal is elbírtak, mindenhol sikerült áténekelniük a zenekar felett, alapvetően jól sikerült a kiválasztásuk.
Seiffert tenorja szép volt, bírta a magasakat erővel is, ennek áraként mély hangjai sikerültek alkalmanként rekedtesre. Alakításának erejét nagyban növelte volna, ha korban, alkatilag jobban megfelelt volna a szerepre. Beugróként vállalta a szerepet Allison Oakes, ő is minden olyan eszköznek a birtokában van, amelyekkel a nagyigényű szerepet a legmagasabb szinten elénekelhette.
Nagyon jó volt Schöck Atala, elsőrangú hangi formában, és a szerep súlyának megfelelő drámai erővel jelenítette meg Brangänét. Matti Salminen természetesen a csodás hangi adottságai birtokában és a szerep megkövetelte humánus karaktert elénk tárva énekelte Marke királyt.
Infó
