Televíziós kvízjátékban sokmilliós kérdés lehetne, hogy melyik volt Chuck Berry utolsó listás száma a hatvanas években. A helyes válasz: a You Never Can Tell. (Ami amúgy azt jelenti: Sosem lehet tudni.)
A dal, mondhatni, izgalmas körülmények között született: a rock and roll-pionír a börtönben komponálta. Akkor éppen egy tizennégy éves mexikói indián lány megrontásáért ült harminchat hosszú hónapot, de már tizennyolc éves korában tíz esztendőre ítélték fegyveres rablásért. (Majd – jó magaviselete miatt – három év múltán kiengedték.) Ám még harminchárom esztendős korában sem utoljára került összeütközésbe a törvénnyel: jóval túl a hatvanon 1,2 millió dollárt kellett fizetnie egy híján hatvan nőnek, amiért rejtett kamerát telepített egy St. Louis-i étterem női mosdójába...
Amikor 1959-ben "bevarrták", már túl volt megannyi nagy sikeren. (Itthon abban az évben Berki Géza és Brand István A pancsoló kisgyerek, valamint Breitner János és Horváth Gyula Veled is megtörténhet egyszer című szerzeménye vitte a prímet a tízéves Kovács Eszti, illetve a harminc esztendős Kovács Erzsi előadásában, míg a külföldi dalok közül Domenico Modugno Ciao, ciao bambinája andalított a leginkább. Vándor Kálmán, az eredetileg Piove »Esik az eső« című szám magyarítója pedig csaknem agyvérzést kapott, amikor meghallotta: a dalt Hollós Ilona búgta kislemezre a Magyar Rádió tánc- és esztrád zenekara, továbbá a Visszhang vokál közreműködésével. Elvégre egy nő csak Ciao, ciao, bambinót énekelhetett volna, ha nem volt leszbikus... A sportújságíró-szövegíró utóbb hiába szorgalmazta, hogy vegyék fel a számot férfi előadóval, azt mondták neki: minek ugrál, jó ez így is.) Berry a Maybellene-nel futott be 1955-ben, a Roll Over Beethovennel aratott 1956-ban, a School Days-zel és a Rock and Roll Music-kal hasított 1957-ben, a Sweet Little Sixteennel és a Johnny B. Goode-dal tarolt 1958-ban. Már évtizedek óta a klasszikusok közé sorolt nótái közül a Beatles is nyomta a Beethovent meg a Rock and Roll Musicot, ő maga azonban nem sejtette, melyik dala marad fenn, és melyik nem. "Sosem mész úgy a stúdióba, hogy felveszed a nagy számot – mondta. – Ami a hallgatónak tetszik, az lesz a sláger."
A You Never Can Tell megírása idején nyilván a szerző-gitáros Mitchell Torok Caribbean című, 1953-ban hódító számát dúdolta; már, amikor kedve támadt egyáltalán dalolni a sitten. (A Mitchell gyerek Houstonban született, de édesapja és mamája – Török Miklós és Irén – egyaránt magyar volt.) Talán a "karibi" előzményből fakad, hogy a chicagói Chess Recordsnál 1964-ben megjelent Berry-szerzeményben kevesebb a gitár, és több a zongora meg a szaxofon. (A lemezkiadó címét – 2120 South Michigan Avenue – a Rolling Stones egy instrumentális szám címében örökítette meg, szintén hatvannégyben.) Ezzel együtt a híresen-húrosan "csörömpölő" Status Quo a zenekar alapításának harmincadik évében – 1996-ban – feldolgozta a számot, mint a rockmuzsika alapműveinek egyikét, és olyanok adaptálták még a nótát, mint az Old Time Rock 'n' Rollt jegyző és előadó Bob Seger (e dal megjelenésének esztendejében, 1979-ben Chuck Berry – Jimmy Carter elnök meghívására – a Fehér Házban zenélt a Függetlenség napján), valamint Emmylou Harris és Bruce Springsteen. Külön szám, hogy Aaron Neville 1993-as You Never Can Tell-felvételére táncolt Quentin Tarantino kultfilmjében, a Ponyvaregényben Uma Thurman, valamint a szombat esti lázas, Grease-es John Travolta.
A viharos életű Berry tavaly halt meg. Kilencven évet élt, és még nyolcvanon túl is rendre színpadra lépett. A nyolcvankettedik születésnapján – pontosabban hetvenkét órával azelőtt – a St. Louis-i Blueberry Hill Clubban rendezett koncertjére két óra alatt elfogyott minden jegy, majd a Rolling Stone magazin így írt az ünnepeltről: "Ha a szöveget egyszer-kétszer elfelejtette is, a gitárjátékán semmiféle nyomot nem hagyott a kora."
Ez is kész regény, felkavaró főszereplővel.
Televíziós kvízjátékban sokmilliós kérdés lehetne, hogy melyik volt Chuck Berry utolsó listás száma a hatvanas években. A helyes válasz: a You Never Can Tell. (Ami amúgy azt jelenti: Sosem lehet tudni.)
A dal, mondhatni, izgalmas körülmények között született: a rock and roll-pionír a börtönben komponálta. Akkor éppen egy tizennégy éves mexikói indián lány megrontásáért ült harminchat hosszú hónapot, de már tizennyolc éves korában tíz esztendőre ítélték fegyveres rablásért. (Majd – jó magaviselete miatt – három év múltán kiengedték.) Ám még harminchárom esztendős korában sem utoljára került összeütközésbe a törvénnyel: jóval túl a hatvanon 1,2 millió dollárt kellett fizetnie egy híján hatvan nőnek, amiért rejtett kamerát telepített egy St. Louis-i étterem női mosdójába...
Amikor 1959-ben "bevarrták", már túl volt megannyi nagy sikeren. (Itthon abban az évben Berki Géza és Brand István A pancsoló kisgyerek, valamint Breitner János és Horváth Gyula Veled is megtörténhet egyszer című szerzeménye vitte a prímet a tízéves Kovács Eszti, illetve a harminc esztendős Kovács Erzsi előadásában, míg a külföldi dalok közül Domenico Modugno Ciao, ciao bambinája andalított a leginkább. Vándor Kálmán, az eredetileg Piove »Esik az eső« című szám magyarítója pedig csaknem agyvérzést kapott, amikor meghallotta: a dalt Hollós Ilona búgta kislemezre a Magyar Rádió tánc- és esztrád zenekara, továbbá a Visszhang vokál közreműködésével. Elvégre egy nő csak Ciao, ciao, bambinót énekelhetett volna, ha nem volt leszbikus... A sportújságíró-szövegíró utóbb hiába szorgalmazta, hogy vegyék fel a számot férfi előadóval, azt mondták neki: minek ugrál, jó ez így is.) Berry a Maybellene-nel futott be 1955-ben, a Roll Over Beethovennel aratott 1956-ban, a School Days-zel és a Rock and Roll Music-kal hasított 1957-ben, a Sweet Little Sixteennel és a Johnny B. Goode-dal tarolt 1958-ban.
Már évtizedek óta a klasszikusok közé sorolt nótái közül a Beatles is nyomta a Beethovent meg a Rock and Roll Musicot, ő maga azonban nem sejtette, melyik dala marad fenn, és melyik nem. "Sosem mész úgy a stúdióba, hogy felveszed a nagy számot – mondta. – Ami a hallgatónak tetszik, az lesz a sláger."
A You Never Can Tell megírása idején nyilván a szerző-gitáros Mitchell Torok Caribbean című, 1953-ban hódító számát dúdolta; már, amikor kedve támadt egyáltalán dalolni a sitten.
(A Mitchell gyerek Houstonban született, de édesapja és mamája – Török Miklós és Irén – egyaránt magyar volt.) Talán a "karibi" előzményből fakad, hogy a chicagói Chess Recordsnál 1964-ben megjelent Berry-szerzeményben kevesebb a gitár, és több a zongora meg a szaxofon. (A lemezkiadó címét – 2120 South Michigan Avenue – a Rolling Stones egy instrumentális szám címében örökítette meg, szintén hatvannégyben.) Ezzel együtt a híresen-húrosan "csörömpölő" Status Quo a zenekar alapításának harmincadik évében – 1996-ban – feldolgozta a számot, mint a rockmuzsika alapműveinek egyikét, és olyanok adaptálták még a nótát, mint az Old Time Rock 'n' Rollt jegyző és előadó Bob Seger (e dal megjelenésének esztendejében, 1979-ben Chuck Berry – Jimmy Carter elnök meghívására – a Fehér Házban zenélt a Függetlenség napján), valamint Emmylou Harris és Bruce Springsteen. Külön szám, hogy Aaron Neville 1993-as You Never Can Tell-felvételére táncolt Quentin Tarantino kultfilmjében, a Ponyvaregényben Uma Thurman, valamint a szombat esti lázas, Grease-es John Travolta.
A viharos életű Berry tavaly halt meg. Kilencven évet élt, és még nyolcvanon túl is rendre színpadra lépett. A nyolcvankettedik születésnapján – pontosabban hetvenkét órával azelőtt – a St. Louis-i Blueberry Hill Clubban rendezett koncertjére két óra alatt elfogyott minden jegy, majd a Rolling Stone magazin így írt az ünnepeltről: "Ha a szöveget egyszer-kétszer elfelejtette is, a gitárjátékán semmiféle nyomot nem hagyott a kora."
Ez is kész regény, felkavaró főszereplővel.
