Mindenkinek joga van végigmenni a damaszkuszi úton. Legalább is egyszer! Minden embernek veleszületett joga a tévedés. A téves út felismerése, és a felismerést követő változás kiváló emberi cselekedet. Saulus történetét a Biblia, Jean Valjan és Javer életének döntő változásait Victor Hugo a Nyomorultakban, Orán hajléktalanjainak nagyszerűségét Albert Camus írta le A pestis című regényében.
A változásra múlt századi magyar eset is akad, Bajcsy-Zsilinszky Endre élete. Az egykori Gömböst követő nemzeti fajvédőből, aki az 1936-os választáson ellenfelét zsidó származása eltagadása miatt támadta, a nemzeti ellenállás vezéralakja lett, a nyilasok fosztották meg életétől. 1944-ben Sopronkőhidán felakasztották. Bajcsy-Zsilinszky ma joggal példaképe a XX. század magyar történelmének.
Az idézett történetek a tévedésekről, a felismerésekről és a következményekről szólnak. Saulusból Szent Pál lett, Javer, aki egy életen át üldözte a bűnözőből erkölcsös emberré vált Jean Valjant, a Szajnába veti magát, mikor tévedésére rádöbben. A maréknyi semmit érő hajléktalan hídlakó szervezi meg Oránban a mentést a pestisjárvány idején.
A tévedés joga megillette volna a Jobbikot is. Sőt megillette volna annak elnökét, Vona Gábort is. A tévedés felismerését követő változás csak akkor lehet eredményes, ha azt a környezet is akceptálja. Vona és a Jobbik esetében ez a politikai környezetre igaz. A kampányban a Jobbik valóban elutasított mindenféle együttműködést. De akadt-e ezt megelőzően olyan ellenzéki párt, amelyik a legcsekélyebb nyitottságot, együttműködési hajlandóságot mutatta a Jobbik irányába? A kormány és az ellenzéki megszólalások legkisebb közös többszöröse a Jobbik közös gyalázása volt. Az együttműködés elutasításában ennek az ellenzéki attitűdnek bizonyosan döntő szerepe volt.
A politikai kultúra fő jellemzője, a versengő pártok egymáshoz való viszonyulása, az együttműködési hajlandóság. Eredményes nemzetek sikerének titka az, hogy az együttműködés kultúrája dominálja a közéletet, a szembenállás kultúrája ellenében. Ezért oly gyakori Nyugat-Európában a nagykoalíciós kormányzás. Nálunk viszont a magát demokratikusnak nevező ellenzék versengve határolódott el a Jobbiktól.
Pedig általános értelemben -függetlenül a Jobbiktól- a kérdés egyszerű. Mit is kezdjünk a nácijainkkal? Merthogy vannak. Nem is elhanyagolhatóan kevesen. Ezzel szembe kell néznünk. Ahogy Dsida Jenő is szembenézett a valósággal, amikor Psalmus Hungaricus című költeményében leírta a következő sort: „ha gyilkos is magyar”.
Sohasem voltam híve a nemzeti radikalizmusnak. A rasszizmusnak, a nácizmusnak pedig végképp nem. A nemzeti fajvédőkkel, a rasszistákkal két dolgot lehet tenni. Az egyik, a teljes elhatárolódás. Ez végső soron nem más, mint az a kirekesztés, amivel a demokraták a rasszistákat vádolják. A kirekesztés és az elhatárolódás, akár maguk gyakorolják, akár velük szemben, a rasszista mozgalmak legeredményesebb életben tartója.
A másik mód azzal kezdődik, hogy megvizsgáljuk a rasszizmus kialakulásának okait és folyamatát. A megértést segítendő, idézem kissé átköltve Kosztolányit. Csodálkozol a kokainistán?-nem érted, Keresd az okait is tán, - megérted. Ha a kokainistát rasszistára cseréljük Kosztolányi közelebb visz a megfejtéshez. Senki sem születik rasszistának, az ilyesmi nem genetikailag kódolt viselkedésforma. Okai a szocializációs folyamatban, a szociális környezetben keresendők. Ha a rasszizmus nem eleve elrendelt, vagyis genetikailag kódolt, akkor szocializációs eszközökkel korrigálható. Főleg az oktatással. A hit és erkölcstan mellett a tananyag részévé kellene tenni a nagy világvallások, az iszlám, a buddhizmus, az ószövetség megismertetését. Kevés teret kap az oktatásban a hat évszázada velünk élő cigányság vallásossága, művészete, kultúrája. A hazai zsidóság története, a holokauszt előzményei, a zsidótörvények sincsenek kellő részletességgel kidolgozva az általános és a középiskolai tananyagokban. Pedig tudvalévő, hogy az ismeretlentől való félelem, mint az elutasítás és a kirekesztés alapja, a tudáshiányból fakad. Tehát leküzdhető és megelőzhető.
Értelmes és normális nemzetek nyilvánvaló, hogy a második módszert alkalmazzák, ugyanis felismerik, hogy az első csak állóháborúhoz vezet.
A kérdés az, hogy a magyar politikai elit valóban fel akarja-e számolni a rasszizmust, vagy mint bármikor elővehető ellenségképet, tartósan életben akarja-e tartani?
Ha a migráns- és Soros-ellenes kormánypropagandát nézem, sajnos a második verzió az igaz.
A rasszizmus elleni harc fő akadálya ma nem a Jobbik, hanem Magyarország kormánya. A migránsellenes kormányzati propaganda melegágya a rasszizmusnak, ez a legkártékonyabb szocializációs folyamat. A Soros György elleni szennyáradat pedig az antiszemitizmust gerjeszti. Ha a menekültek elfogynak, a gerjesztett gyűlölet akkor is marad, csak más célcsoportok után néz. Mifelénk mindig kéznél van a honi cigányság és zsidóság. Most is jól fognak jönni, no nem nyíltan, hanem kettős beszédbe kódolva.
A Fidesz egy párttól, a Jobbiktól félt. Vona Gábor pártja volt az egyetlen, amely érzékelhető, sőt mérhető vidéki aktivitással bírt. A magukat demokratikusnak nevező pártok egytől egyig a városi értelmiséget célozták, amelynek létszáma korlátos, ezért nem nőtt a támogatottságuk. Az „egy a tábor, egy a zászló” politikának következménye a centrális erőtér kialakulása. A Fidesz középen, tőle balra a demokratikus ellenzék, jobbra pedig a Jobbik. A két oldal a Fidesz forgatókönyve szerint soha nem ér, vagy érhet össze, következésképpen a kormánypárt kimozdíthatatlan a hatalomból. Így is lett.
De vajon mi kényszerítette az ellenzéket arra, hogy a Fidesz forgatókönyve szerint alakítsa szövetségi politikáját? Mikor jön el annak az ideje, hogy saját forgatókönyvük alapján taktikai és stratégiai céljaikat harmonizálva kezdjenek el dolgozni? Egyáltalán, képesek saját forgatókönyvet kidolgozni? Adnak-e jelet viselkedésük változtatásának szándékáról? Vagy ugyanúgy, pártérdek vezérelte akarnak nekivágni a jövő évi két választásnak?
Ameddig nincs ilyen ellenzéki forgatókönyv, marad a Jobbik egységes ellenzéki elutasítása. És még valami marad: a Fidesz kormány, a maga ellenzékével. És mindez a politikai katyvasz az ország, a nemzet nyakán.
Ötszáz éve Luther Márton azt találta mondani, minden órának megvan a maga parancsa. Egyéni és közösségi sikereink alapja az, hogy megértjük-e az óra parancsát. Ha magyar polgárok megértették, és többen szavaztak a leváltásra, mint a kormány maradására, az ellenzéki pártok miért nem értették az óra parancsát? A május elsejei semmitmondó párbeszéd nélküli pártbeszédek nem sok reménnyel kecsegtetnek arra nézvést, hogy valaha megértik. Akkor, mi végre is léteznek?