Pletyka is lehetne, mégsem az, hanem igényes történelmi kutatómunka. A világot járja be több nyelven Claude-Catherine Kiejman esszéje azzal a címmel, hogy „Sztálin és leánya”. A kötet szerint a leány szakadatlanul atyjának elviselhetetlen zsarnokságától igyekezett szabadulni, reménytelenül. A könyv szerzője azt vallja, hogy érdekesek lehetnek a história harmad-negyedrangú szereplői is, nem csupán a középpontban állók, hiszen az ő sorsuk sokat mond önmagában is. „Olyan apát szerettem volna, aki jelentéktelen grúz suszter, mások félretaposott cipőinek a javítgatásából élünk, és nem fantasztikus hazugságokból”, így a tömör bevezető. Szvetlana hat éves volt, amikor közölték vele, hogy édesanyja vakbélgyulladásban meghalt, s csak felnőttként tudta meg, valójában öngyilkos lett, mert nem tudta elviselni a „vörös cár kicsapongásait, zsarnokságát”. Véletlenül egy kezébe került olvasmány világosította föl, holott a családfő élete alakulásáról akkor már sok mindent tudhatott.
A szeretet nem létező gyöngédségei az egeret hajszoló macskára emlékeztettek. Ezt Hruscsov írta meg későbbi emlékirataiban. Szvetlana gyermekévei a második világháború idejére estek. Beleszeretett Alekszej Kapler zsidó filmművészbe, akit Sztálin kémnek nyilvánított, büntetésül nyomban bányába száműzött, de később két házasság csak létrejött. Két kudarc, két gyerek, Joszif és Katja. Szvetlana ígéretes egyetemi hallgató volt, írónőnek készült, de ismét az atya lépett közbe, leánya terveit, semmirekellőnek minősítette. Ők ketten személyesen, utoljára 1952-ben egy monstre vacsoránál találkoztak, de a leány meg se mukkant, a csupa apparatcsik jelenlétében félt megszólalni, Hruscsov szerint Sztálin ekkor hulla részeg volt. Szvetlanát hajánál fogva rángatta, arra kényszerítette, hogy hajnalig a jelenlévő férfiakkal ropja a táncot. Sztálin két hónappal később egy dácsában, magányosan halt meg.
Szvetlana szabadságról álmodozott, de bármerre járt is, a titkosszolgálat mindenütt a nyomába eredt. A Sztálin nevet soha föl se vette, az eredeti apai grúz Dzsugasvilit se, édesanyja Allilujeváját választotta, áttért a pravoszláv hitre. Indiában kóborolt, amerikai útlevélért kilincselt, közben megismerkedett egy férfival, összeházasodtak. Kiábrándulás, újabb kudarc, de a két gyermekét orosz földön hagyta, amit Katja lánya soha nem bocsátott meg neki. Frissen lelépett utolsó férje abban a hitben élt, hogy neje Sztálin aranyrúdjait svájci bankházakban rejtegeti, de soha nem bukkant a nyomukra.
Vándorlások közben egy ízben visszatért szülőföldjére, Oroszországba, de újfent reménytelenül csalódott. Második lányával Olgával élt ezúttal Londonban, javarészt azonban depressziósan egyedül, fantomoktól űzötten, amíg 2011 novemberében, valamivel nyolcvanadik évén túl utolérte a megváltó halál.
Földi maradványait Putyin vitette haza. Csakugyan hányatott sors. Ha Claude-Catherine Kiejmann nem ered sorsának a nyomába, talán senki se tudja már, hogy Sztálinnak volt egy leánya is. Nem különösebben nevezetes, de ha nyomtalanul eltűnt volna, történelmi ismereteink valamivel gyérebbek volnának. És szegényebbek a bolsevizmus koráról is.
