Ferenc nem bírt a vérével, s valahol többletté kívánta tenni azt, amiből otthon hiány volt. Otthon? Két rab egy gályán, és összebilincselve eveznek. Úgy gondolta mindig, hogy az élet egyszeri, joga van egy kis testi boldogsághoz is, ha az írói siker nem elégíti ki eléggé
Néha szívesen elkísérte a feleségét a nagypiacra. Ilona asszony szenvedélyesen főzött – mondhatnók, ez volt az egyetlen szenvedélye. Feri, a férj el is panaszolta bizalmas barátainak, hogy az asszony jobban szereti a konyhát, mint a hálószobát, férfiakhoz nem vonzza testiség, ám a sertéscomb az nagyon is kívánatos neki.
A piac más, azt ő is kedvelte. Régi emlékek is vonzották ide. Újdondászként, emlékezett, sokszor kezdte itt a napot, vonzották a halpiac tőszomszédságában a lacikonyhák, ahol nagy bográcsokban fortyogott a szegedi halászlé. Ó, hányszor találkozott itt mesterével, atyai jó barátjával, azzal a harcsabajuszos, vörös arcú férfival, aki mindig beinvitálta a csárdába, hogy a már kimért halászlevet ott fogyassza el egy pohár bor mellett, s ne csak úgy állva.
Jól emlékezett a halászcsárda mélyéből felsíró cigány-hegedűre és a bőrdudára. A déli órában muzsika mellett mulatott ottan Dungyerszky, a bácskai nábob. Az alföldiek nem, ők délben csak falatoznak a tarisznyában hozott hazai finomságokból. Muzsikaszó nélkül.
Móra ferenc középen Forrás: OSZK - Homonnai Nándor fényképfelvétele
Akkor is tömpe orrú Pista bátyja invitálta be, amikor a bácskai nagyúr a Pestről Szegedre ruccant Krúdy Gyulával öblögette ott a homoki borokat. Dungyerszky húzatta, s csak maga énekelt, Krúdy – ahogy szokta - félrebillent fejjel hallgatta, akárcsak Tömörkény Pista. Mekkora megtiszteltetés volt egy asztalnál ülni ifjú firkászként a Gyula úrral!
Amíg a felesége a zöldségek között válogatott, a sovány pofacsontú, kackiás bajszú Ferenc kíváncsian figyelte a piac nyüzsgő életét. Ilona szép, hófehér karfiolt tapogatott.
- Ugye friss? – kérdezte.
- Most hozták mög a fődről – mondta az asszony, és szívére tette a kezét, mintegy esküként.
- Jó, adjon…, várjon…, ezt, ezt meg ezt.
- Vendégség lesz? - érdeklődött a kofa.
- Lesz – mondta a legendás háziasszony. Az ura csak dörmögte: - Mindig. – De ezt elteszem télire.
- Karfiolkonzerv? – csodálkozott a kereskedő.
- Olyasmi. A karfiolt rózsákra szedem, forró vízben félig megfőzöm, azt a levét lecsurgatom, majd gyenge forralt sós vízzel leöntöm. Az üvegekben teszek rá egy kis szalicilt, erősen lekötöm és kigőzöljük. Olyan lesz télen, mint a friss!
Az urát mindez nemigen érdekelte. Inkább a tejes kofát bámulgatta a másik soron, fess, bögyös menyecske volt, fityulában. Szívesen megkóstolta volna a tejét. Már ha dadus lett volna. Most még a szája szélét is megnyalta.
Móra Ferenc Kalmár Ilonával
Még a halasokhoz is elmentek, Ilona igaz szögedi vacsorára készült. Nagy lakomát rendezett mindig; mint háziasszonyt, országszerte imádták, híre volt, akárcsak annak, hogy az irodalmat, az ura munkásságát kizárólag bevételi forrásnak tekinti, Ferenc könyveiből hatalmas vacsorák, számos és számtalan fogással váltak emészetté. Most pedig igazán kedves vendéget is várnak, maga Supka úr érkezik látogatóba, sőt, már szállást foglaltak neki a Kassban, mert holnap is marad, Ferivel fog búvárkodni a múzeumban. Na, hiszen! Nem is búvárkodás lesz az, hanem férfilocsogás! Komoly ügyekről meg semmiségekről.
- Vögyön a naccsád friss halat – szólította meg őket egy halasasszony.
- Friss-e? - nézte meg a választékot Ilona. - Mert a hal csakis akkor friss, ha szeme nem "beesett", hanem szép fényes, a kopoltyúja pedig piroslik – magyarázta az urának, akit ez nemigen kötött le.
Kecsegét, kárászt, süllőt vásároltak, Ferenc hálós szatyorban vitte asszonya után. A Boldogasszony-sugárúti házig gyalog tették meg az utat, és az igazgató úr nagyon kimerült a cipeléstől. Nem volt már teljesen egészséges. Segített hazacipelni a sok megvásárolt ezt-azt. De azután, amikor felesége elfoglalta állandó őrhelyét a konyhában, sietve búcsúzott.
Örült, hogy a múzeumban lehet. Néhány szép asszony is dolgozott ott, öröm volt nézni mozgásukat. Hát még azt, amikor létrára másztak, hogy a legfelső polcokról emeljenek le egy könyvet. Ferenc ilyenkor szívesen segített, tartotta a létrát, le ne pottyanjanak az asszonykák. Erre ugyan nem volt szükség, mert mint minden rendes nagy könyvtárban, felső csőforma vezetősínbe kapaszkodtak a mobil létrák. De néha felnézve igen érdekes és bizsergető látvány gyönyörködtette az igazgató urat. Leginkább azért Ágotában tudott gyönyörködni, még az után is, hogy elmélyült a kapcsolatuk, és jóval többet láthatott belőle, mint a többiekből. Kár, hogy az a lány férjhez ment pár éve, vele beszélgetni is jó volt, hiszen ő volt az első felsőfokon végzett könyvtáros, talán az egész országban. Még a Moholy is megfestette, mert érdekös lány volt.
Ilyenkor a foltozó szűcs és a vásárhelyi kenyeres asszony fia megfiatalodott, ismét férfinek érezte magát. Amit otthon nemigen tehetett meg, noha kívánta volna ő (bár egyre ritkábban) Ilonkáját is, de az csak a konyhát kívánta férfi helyett is. Ilona e célra meg is felel, finomakat főz, és tudja, hogy egyet nem szabad készítenie: borjúvesét, pláne sárgarépával, mert azt ő ki nem állja.
Aztán persze voltak ebből botrányai is, pedig akkor már vacakolt az epéjével, s nem is volt egészen fiatal. Makón a Samu rávette, költözzék át hozzá egy időre, majd ő gyógyítgatja, amennyire csak lehet. A nagy hírű orvos, Korányi után a legnevesebb tüdőgyógyász mindent meg is tett barátja felépüléséért, még a kertben a nyári konyhát is átalakíttatta, hogy Ferkó dolgozhasson kedvire. Igen ám, de a Dióné, az Anna, akinek olyan kimondhatatlanul furcsa neve volt, talán Dybisevski, még a munkánál is kedvesebb volt és sokat járt át a nyári lakba. Nem volt szép, de markolászni való, és a teste jó meleg, el lehetett merülni benne. Addig, míg egyszer a Samu rajta nem kapta őket. Ferkót hazazavarta, a nyári lakot meg lerombolta, de porig! Pedig hát éppen a Samu mondogatta a medikusoknak, hogy nőpácienseidet lehetőleg ne ruhában vizsgáld. "A legtöbb nő – még a csúnya is – szereti, ha levetkőztetik." Hát ő is csak ezt tette ott, mint a lelkek doktora.
Volt még asszony, nem is egy, mert Ferenc nem bírt a vérével, s valahol többletté kívánta tenni azt, amiből otthon hiány volt. Otthon? Két rab egy gályán, és összebilincselve eveznek. Úgy gondolta mindig, hogy az élet egyszeri, joga van egy kis testi boldogsághoz is, ha az írói siker nem elégíti ki eléggé.
A vacsora igazán jól sikerült, s Ferenc megállapította, hogy egyvalamiben nagyszerű ez a sok évtizedes házasság: el van látva minden földi jóval – már ami az ételeket illeti. Ilona a sok fogás között elkészítette persze híres "más módon" halpaprikását is. A vendégsereg – köztük a Pestről jött Géza, udvarias kíváncsiskodására el is mondta, mi az a más mód. "Vereshagymát megtisztítva, szeletekre vágjuk, ezt feltesszük és bő vízben puhára főzzük sóval. Ha a hagyma puha, áttörjük szitán. Ezzel egyidejűleg a halat megtisztítjuk, megmossuk, a belét vigyázva kivesszük. De felbontva mosni már nem szabad. Azután kétujjnyi szeletekre vágva belerakjuk a lábasba, ráöntjük a hagymás levet, úgy, hogy jól ellepje, és fedő alatt főzzük, míg fel nem forr. Ha felforrt, ízlés szerint paprikát teszünk bele és lassan tovább főzzük fedő nélkül. Más módon a hagymát nem is kell külön megfőzni, hanem a nyers hal alá rakva ezzel együtt főzzük."
Udvariasan bólogattak, hogy igen – de nem tudták, mitől más mód. Talán attól, hogy szitán áttörik a puha hagymát. Százszor is megköszönték a kellemes estét, a remek vacsorát. Ferenc azt mondta Gézának: hazakíséri.
Elindultak gyalog a szegedi éjszakában. Olyan csönd volt, szinte hallani lehetett a Tisza hullámzását. Baktattak egymás mellett, Supka pesti irodalmi pletykákat mesélt. Ferencet elsőként Móricz érdekelte. Mit csinál, mi van vele?
- A Forró mezők óta készül valamire, de hogy mi lesz az, nem tudom. Valami kemény könyvet ír állítólag… Az uram-bátyám világról.
- Amiben élünk – sóhajtotta Ferenc.
Közben megérkeztek a Kasshoz. Supka azt ajánlotta, üljenek le még egy pohár borra. Szinte egyedül voltak a hatalmas étteremben.
Amikor a pincér kihozta a csopakit meg a szódát, Supka azt mondta:
- Te, Ferkó, mi ez az őrület körülötted? Nők, nők, nők…
Ferenc lehajtotta a fejét.
- Vágyak, Gézám, vágyak….
- Na, de barátok asszonyait? - Volt Emma, ugye? A barátod felesége…
Ferenc elgondolkodva nézett a távolba. Talán a múltba.
- Az egyetlen asszony volt, akinek a lelkével is tudtam volna csókolózni – suttogta. - Volt – mosolyodott el szégyenlősen, és hátrasimította ősz haját. – Ilonám szeretője a konyha meg a kamra. De régi házasság, hisz tudod, nem bontanám fel semmiért sem.
- Értem – bólintott Géza. – Végül is szereted…
- Megismerünk egy lányt és nőül vesszük? Nem. Nőül vesszük, és azután ismerjük meg. – Ittak egy kortyot.
- Nagyon fiatalon kerültünk mi össze. Túl fiatalon.
- Azt hallottam – mosolyodott el Géza -, sokan már a Závodszkyné mesefigurájáról neveztek téged el…
- Ja, a Tábori Piroskáról beszélsz? Csak nem Dugó Dani vagyok? - Cinkosan összenevettek. - Vele nem volt semmi…
- És Irén… Ott is voltál fekete vőlegény, úgy tudom.
- Nagy ritkán fölmegyek Budapestre, hát meg-meglátogattam. Neki köszönhetem, hogy ókori témába merültem. Regényt írok. Ő adta az ötletet. Tudod, hogy ő Szögedre való.
- A te szögedre? – nevetett fel Supka. – Olykor egyszerre két szerető? – csóválta a fejét a Literatúra szerkesztője. – Nem értelek. A házasságot csak a házasságtörések teszik tűrhetővé. Ezt írtad. Rendben van, szeretőt tartasz, mert a feleségedet csak a vendéglátás elégíti ki… De egyszerre kettőt? Ez erkölcstelen!
Ferenc szégyenkezve mentegetőzött:
- Esküszöm, ez a kettő az egyetlen!
- Micsoda nagyapa vagy te, Ferim?
- Az unokáiért rajongó. Mötyö a szívemé. A Vadember az érzésemé. Amennyire lehet, derék férj és jó apa. Ez más dolog.
Géza a fejét csóválta.
- És a jó híred? Már beszélnek a viselt dolgaidról.
- Legföljebb azt mondják: érdekes, nem néztem volna ki ennyit ebből a csöndös emberből.
- Te vagy az bolondos kisfiú, akinek csak a tündéreken járt az esze?
- A Kisködmönre gondolsz? Igen, én vagyok. Jár ma is. Kincseket keresek. És félek, már kevés az időm.
