Szijjártó Péter külkerminiszter Németországban az egyik helyi tévé kamerája előtt kikérte magának, hogy Magyarországot úgymond túlzott oroszbarátsággal vádolják. A határozott hangú felszólamlást figyelve a felületes (német) tévénéző megnyugodhatott, hogy magyar földön a nemzeti érdekek képviselete biztos kézben van, a politikus nyilatkozata ugyanakkor tartalmazott néhány legalább, utólag tisztázásra érdemes logikai csavart.
A hazai közönség számára lassan megszokottá válik, hogy a kormány azonosítja magát az országgal, ez azonban az adott kontextusban semmiképpen sem tartható: valójában Magyarország kérhetné ki magának az Orbán-kabinet túlzott oroszbarátságát. Tény, hogy a régióban – aligha függetlenül a kormányzati propaganda russzofil hangsúlyaitól – a magyar közvélemény a leginkább elfogadó a putyini Oroszországgal kapcsolatban, ám még ez a relatív szimpátia is csak egy szűk kisebbségre jellemző. Arra a kérdésre például, hogy akarnak-e az emberek orosz részvételű atomerőmű-bővítést, a döntő többség minden kutatásban nemmel válaszolt, és ugyanez a helyzet akkor is, ha olyan formában vetődik fel a kérdés, hogy Moszkva, vagy inkább Brüsszel felé kellene orientálódnunk (mintha csak átlátták volna, hogy az orbáni hatalomgyakorlás egyetlen ellensúlya – az ellenzék helyett – az európai integráció).
Amúgy pedig nyilván relatív, hogy orosz relációban mit tekintünk „túlzottnak”, az viszont abszurd, ha a magyar miniszter a „történelmi tapasztalatokkal” indokolja az orosz igényeket kiszolgáló magyar külpolitikát, két levert forradalom és 40 évnyi szovjet megszállás után. Ez ugyanis sokkal rosszabb, mint ha azt mondaná, hogy merjünk kicsik lenni: Szijjártó kijelentése annak beismerése, hogy akkor is az orosz érdekszférában vagyunk, ha huszonnyolc éve kiszakadtunk belőle, és közel két évtizede hivatalosan is átálltunk a túloldalra.
