Barna Imre szereti a mesterségét. Ezért jó tőle hallani a műfordításról. Én mindenkit szívesen hallgatok, aki szereti a szakmáját, legyen az suszter, vagy belsőépítész, vagy műfordító. Szóval nagy élvezettel olvastam ezeket az írásokat már megjelenésükkor is – többségük a Magyar Narancsban volt –, de így egyben még jobb. Barna Imre nemcsak fordítani tud, hanem írni is, ez a könyv ugyanis most nem fordítás, hanem pont fordítva: írás a fordításról.
Gazdag és sokféle az anyag: taglalja például a nyelvújítók igyekezetét, hogy a magyar nyelvbe is bevezessék a hímnem/nőnem megkülönböztetést (ez volt a "nőstényítés" programja). Taglalja, hogy milyen nehéz eldönteni: a neveket is lefordítsuk-e? Az olasz szövegben szereplő angolnak, Guglielmo-nak visszaadjuk-e a William nevet, avagy legyen Vilmos? (Az lett, egyetértek.) Az elveknél fontosabbak a megoldások, a tapasztalat, a döntések – ezt sugallja a könyv is. A nagyanyám például a búsképű spanyol lovagot "donkisott"-nak mondta (igaz, németül beszélt), ahogy Bécsben elképzelik azt, ahogy Párizsban elképzelik a spanyol "j" betű kiejtését. Angolul én még "don kvikszöt"-nek tanultam, ma már "donkihóti"-nak illik mondani. Vagyis a nyelvközösség folyton újrafordít.
Megszívlelendő, amit Barna Imre ír az újrafordításról, például éppen a "Don Quijote" ügyében. Hiszen a fordító – akit számos nyelven "áthozónak, átvivőnek, átvezetőnek" neveznek – erre törekszik: hogy áthozzon gondolatokat, stílust, szöveget. És ha már más is áthozta? Sebaj, én is áthozom, én majd másképp hozom át: esetleg pontosabban, esetleg érthetőbben, esetleg a magam korának stílusában. Igen, a Don Quijote-t spanyolról spanyolra, ahogy "A rozsban a fogó"-t (vagyis a Zabhegyezőt) lehet újra angolról magyarra.
A kötet több írása is szól Umberto Ecoról, akinek – én is szoktam így mondani – magyar hangja Barna Imre lett. És milyen jó hangja! Eco a tíz ujját megnyalhatta, hogy ilyen magyar hangja van; Barna viszont őszintén elénk tárja, hogy mennyit vesződött a celeb árnyékában. Érdemes volt, mondom én.
Muszáj elmondanom egy családi történetemet. 1939-ben számos lengyel menekült érkezett Magyarországra, és aki tudott, segített nekik papírokat szerezni. A hatóságok jóindulattal szemet hunytak a dolog fölött. Apám színházi ember volt, így megkereste valaki, hogy lengyel színházasoknak kéne segítség, egy kis csomagot eljuttatni a Gyűjtőfogházba, hamis papírokat. Apám az apjára bízta, aki ügyvéd volt, intézze ő. Meg volt adva a börtön telefonszáma, a tisztelendő urat kell kérni, az már várja. Nagyapám fölhívta a számot. "A tisztelendő urat kérném" – mondta nagyapám. "Az vagyok", mondta egy öblös férfihang. "Laudetur Jesus Christus", mondta nagyapám. "Pont fordítva, édes fiam, itt a rabbi beszél!", hangzott a válasz. (Vagyis, be kell vallanom, nem ezt mondta, hanem azt, hogy: "Pünkt verkehrt, édes fiam…" – jiddises németséggel, de Barna Imre könyve épp ezt fejtegeti, hogy mit is mondott az, aki valamely nyelven megszólalt.)
Olyan dolog a műfordítás, mint a pszichológia vagy a pedagógia. Vannak tudományos alapjai és terminológiája, meg definíciói, de azért a legfontosabbak az esetek. Barna könyve is rengeteg – ahogy a pszichológusok mondják – esetismertetést tartalmaz: abból lehet a legjobban tanulni, mert itt a gyakorlat többet számít, mint az elméleti háttér. Szinte ott érezzük magunkat az Európa Kiadó akkor még füstös szerkesztői szobájában, és ízelítőt kapunk a régi nagy kollégák nagyságáról – és olykor esendőségéről is.
Már csak egy apró pontosítás szükséges: Allen Ginsberg budapesti látogatása idején az asztal, melyre Imre és számos diáktársa fölállt, hogy jobban lásson, nem beszakadt, hanem összecsuklott. A lábai lassan engedni kezdtek, és a zsúfolt terem nézte, ahogy recsegve lesüllyedünk közéjük a földre. Ezt majd a második kiadásban kérem javítani.
A könyvet ezennel megnyitom.
(Barna Imre: Pont fordítva - Európa Könyvkiadó, 2018. - című, az ünnepi könyvhétre megjelent kötetének méltatása)
