„A film, amely elhalászta a Testről és lélekről elől az Oscart” – sokszor láttam, olvastam, hallottam már ezt a zsurnaliszta fordulatot. Két bajom van vele: egyrészt, mert nem igaz, másrészt nem tükrözi a film erényeit – igaz, a hibáit sem. A legjobb idegennyelvű filmnek járó Oscar díjat idén februárban valóban a chilei Sebastian Leilo vihette haza, ebben segítéségre volt a forgalmazója (Sony) által lebonyolított kampány, a Weinstein botrány és #meetoo kampány. Noha egy kritika feladata alapvetően a műelemzés, nem a körülmények taglalása, de ez esetben ez ma már a kontextus része, ami persze nem így lett volna, ha nem másfél éves késéssel érkezik meg a mű a magyar mozikba, amikor még nem lehetett volna díjhalászásról fecsegni a sajtóban.
Tegyük hozzá: az is csoda, hogy valaki bemutatja nálunk Az egy fantasztikus nőt. Sebastian Leilo drámája ugyanis nyugodtan lehetne a konzervatív magyar társadalom görbe tükre is egyben. Hőse, Marina ugyanis minden olyan szentséggel szembe megy, mely a hipokrita díszpolgárok vallanak, csupán azzal, hogy nőként szeretne élni. Ennek érdekében tett konkrét lépéseket is, hiszen ma már transzneműként él, mely a jobboldali tömegek szemében nagyobb bűn, mintha valaki színesbőrű, na adj isten muszlim agy egyéb ijesztő vallás gyakorlója lenne. Marina élete látszólag rendezett – már-már idilli – hiszen boldog párkapcsolatban él idősebb barátjával, Orlandóval. Aztán a férfit szívroham éri, útban a kórház fel leesnek a lépcsőn így a haldokló kvázi összeverve érkezik a sürgősségire. Orlando nem sokkal később elhuny, Marinát meg innentől kezdve mindenki az előítéletek alapján kezeli. A kórházban prostinak tartják, aki megverte az áldozatát, a férfi ex-felesége és fia kisemmizné: utcára teszik, igényt tartanak a kocsira, a kutyáját és elveszik tőle és megtiltják neki, hogy elmenjen a temetésre. Marina, pedig mint egy Antigoné archetípus, egyet nem enged meg: hogy elvegyék tőle a gyászát és a lehetőséget, hogy megadja egykori szerelmének a végtisztességet.
Mint minden jószándékú tanmese esetében azonban jelen vannak a típus hibák. Például a fekete-fehér technika. Marina minden szempontból feddhetetlen, a polgári oldal karaktereivel pedig a nagy többség lelkesen fog azonosulni, hiszen nem tesz mást, csak megmutatja, hogy egy másságra elutasító család nem szívesen érintkezik egy transzneművel. Leilo ezt tényként kezeli, nem tud, de talán nem is akart túllépni a felszínes társadalomábrázoláson, így félő, hogy pont a kritizálandó réteg lesz elégedett a látottak nagy részével. Nincs ugyanis ellenpont, jóvátétel, csak Marina mesébe illően hófehér méltósága. Kijelenthető, hogy ezáltal totálisan elmarad a néző- Illetve állampolgár nevelés elvárható következménye – már, ha valaki ebben a témában akart volna mérvadó alkotással előrukkolni. A fantasztikus nő végül marad egy szép, szimpla lírai alkotás – ami szintén nagy dolog, de ennél sokkal nagyobb volt a tét.
Info:
Egy fantasztikus nő
Forgalmazza az Elf Pictures
