A kályhás egyedül van, ami elég különös, hiszen délután három múlt, és a kőműveseknek legalább négy óráig itt kellene lenniük. Közli, hogy legalább egy órája elmentek, majd lerakja a rongyot, amivel addig a cserepeket fényesítette, és érdeklődve figyeli, mi jön most.
Számonkérés, mi más. A konyha csak félig van kivakolva, holott reggel világosan elmondtam: ez a napi feladat. A helyiség közepén álló bútorok úgy néznek ki, mintha valaki szándékosan előfröcskölést végzett volna, mert a szekrényeket is be akarná vakolni. Nyúlok a telefonomért, hívom a brigádvezetőt. Hogy egyrészt hol a fenében van, másrészt meg ezek után ne jöjjön nekem azzal, hogy már tizenvalahány napja dolgoznak. És hát a bútorok. Hát hogy fogom ezt levakarni róluk? Egyáltalán: miért nekem kell levakarnom őket, miért nem a brigád takarít maga után? És ha már itt tartunk: ha nem hagyta volna félrecsúszni a nejlont a bútorokon, nem is lett volna mit levakarni egyáltalán.
Apropó, nejlon, mondom a telefonba, miközben megpillantok egy combközépig érő műanyagfólia-halmot az előszobában – ám itt elakad a szavam. A nejlon alatt jókora kupac magasodik szemétből, cementből, keményre kötve, gondosan letakarva. A főnök a vonal túlsó végén érezheti, hogy szorul a hurok, mert hebegni kezd, hogy hát úgyis le kell majd csempézni a konyhát, ezért azt gondolták…
- Mit?! Hogy építenek egy mesterséges dombot, amin matchboxozhatunk?
Csend. Megfordulok, és a folyosó antik diópadlójára téved a szemem, az egyetlen dologra, amit épen akartunk hagyni a burkolatok közül. Vastagon áll rajta a vakolóanyag. Ha a mész megszívja a diófát, csiszolhatjuk napestig, sosem lesz belőle normális parketta. A brigádvezető nagyokat sóhajt a vonalban, lerakni érezhetően nem meri, én meg egyre hangosabban üvöltök, hogy mégis mi a lószarért adtam vagy 60 négyzetméternyi fóliát reggel, ha nem azért, hogy a parkettát védjék vele? Egyébként meg hogy kerül az anyag a konyhából a folyosópadlóra?
- Hát kezitcsókolom, nem a folyosófalat kellett kivakolni?
Bénultan állok. A folyosófalat két hétig tisztítottuk a férjemmel, hogy a vakolat alól előtűnjön a nyers tégla. Egyenként drótkeféztük le a téglákat majdnem négy méteres magasságig, véres lett az ujjam, amikor esztétikai okokból újrafugáztam az egész hatalmas felületet. És most itt van a mű: teljesen bevakolva.
A kályhás nem hisz a fülének. Én eddig a jó zsaru akartam lenni, a kedvesen kérős, mosolygós, kávéfőzős. Ez valahol a Habarcs-domb oldalában veszett el, úgyhogy vázolom a főnöknek a továbbiakat: reggel fél tízkor jövök átvenni a vakolat nélküli folyosófalat és a megtisztított bútorokat. Ha szemetet találok a lakásban, csak egyetlen padlón elnyomott csikket látok, ötezer forintot vonok le a bérükből. Fejenként, mert nem fogok nyomozni, melyikük volt. A kályhás eközben vödröt fog, vizet ereszt, és mosni kezdi a parkettát. Valami olyasmit motyog, hogy neki ehhez semmi köze, de legalább ne egye bele magát éjjel a mész.
Reggel fél tízkor érkezem. A kőművesbrigád haptákban. Minden ragyog.
