Mexikó 1968-ban nyári olimpiát, 1970-ben futball-világbajnokságot rendezett. „Gyere, Pancho – írta annak idején Peterdi Pál –, kiülünk egy kicsit az Estadióba, a Reyesék meg a Ramirezék már voltak, mi sem adhatjuk alább...” A résztvevők meghálálták az érdeklődést, a faji megkülönböztetés ellen – bronzérmes honfitársával, John Carlosszal együtt – bokszkesztyűvel tiltakozó amerikai Tommie Smith például világrekorddal nyerte 200 m-es férfi síkfutást, majd amikor az újságírók az úgynevezett süncipőről kezdték faggatni, így válaszolt: „Fiúk, írják csak meg, hogy 19,83 másodperccel győztem. Aki elolvassa, az sejti majd: láb is volt abban a cipőben.”
A labdarúgó-vb-n szintén akadt „világcsúcs”: az Olaszország–NSZK elődöntő. Schnellinger a 90. percben egyenlített 1:1-re. Ha a Milan nyugatnémet védője nem egalizál, akkor a tévénézők többsége prímán alszik az álomba ringató 1:0-tól. A váratlan fordulattól viszont olyan élénkség támadt, hogy a 111. percben 4:3 volt az állás az azúrkékek javára! Gerd Müller, bumm. Burgnich, puff. Riva, ott zizzen. Müller, wieder. Rivera, auf Wiedersehen! Talán azért nyert a squadra azzurra, mert a németek már túl voltak egy százhúsz perces találkozón, a címvédő angolok elleni, 0:2-ről megfordított negyeddöntőn. (A csoportmeccsek során a peruiak szintén 0:2 után győztek 3:2-re a bolgárok ellen huszonegy éves „csodagyerekük”, a virtuóz Cubillas vezérletével.)
Az olasz–nyugatnémet mérkőzés két órás időtartama pedig a braziloknak kedvezett. Az 1958-ban és 1962-ben világbajnok, ám 1966-ban a magyaroktól és a portugáloktól is 3:1-es vereséget szenvedő dél-amerikaiak Joao Saldanha, a kommunista újságíró-szakvezető irányításával készültek a vb-re, ám – mivel ő nem akarta garantálni még Pelé helyét sem – a torna évében leváltották, s kinevezték szövetségi kapitánynak a kétszeres vb-aranyérmes Mario Zagallót.
A harmincnyolc éves „beugró” zseniális ötlettel állt elő: öt 10-est állított a kezdő tizenegybe. Gerson az FC Sao Paulo, Rivellino a Corinthians, Jairzinho a Botafogo, Tostao a Cruzeiro, Pelé a Santos csapatában viselte a mágikus mezt, s ez az ötös – kiegészülve a Santos két másik extraklasszisával, Carlos Albertóval, valamint a Cubillasnál is fiatalabb Clodoaldóval – minden idők legnagyobb szabású futballshow-ját vitte színre. Az artistacsapat bűvésztrükkök özönével lepte meg az ellenfeleket és a világot: Pelé például – finom átlépéssel – jobbra engedte a labdát, és balról kerülte meg Mazurkiewicz uruguayi kapust; Rivellino boszorkányos gyorsaságú biciklicseleitől és irtózatos erejű lövéseitől jojóztak a szemek, rettegtek a kapusok; Jairzinho mindenkit „felfűzött”, s minden meccsen szerzett gólt; Clodoaldo a döntőben, 3:1-nél úgy húzta az időt, hogy a saját térfelén össze-vissza döntögette a nagyobbnál nagyobb formátumú olaszokat...
Gondoljuk meg: a csúcstalálkozót 4:1-re nyerte a Rimet Kupát harmadszor, egyúttal végleg elhódító zsonglőregyüttes az addig öt mérkőzésen összesen négy – a rendes játékidőben két – gólt kapó itáliaiakkal szemben. Nem csoda, ha azt a brazil csapatot rendszeresen minden idők legjobbjának választják, bár csak a selejtezőkön és a vb-n volt százszázalékos (a kvalifikációs szakaszban és a tornán is hatból hat meccset nyert meg 23:2-es, illetve 19:6-os összgólaránnyal), a felállást tekintve nem. Felix kapus és Everaldo balhátvéd kilógott a labdaművészek közül; igaz, a cserék között meg olyan mutatványosok sorakoztak, mint Marco Antonio, Edu vagy Paulo Cesar Lima.
Pelé harmadszor lett világbajnok, Zagallo pedig az első ember volt a Földön, aki labdarúgóként és trénerként is vb-aranyat nyert. Az 1966-os győztes hazájában a londoni Sunday Times azt írta az utolérhetetlen vezéralak Peléről: „Tudják, hogyan kell betűzni a nevét? G-o-d.”
