Mindazok, akiket akár a leghalványabban is érdekelt, Dózsa László (1942-) vagy Pruck Pál terítette-e be a pesti házfalakat az 1956-os harcok hatvanadik évfordulóján, a legkevésbé sem lepődtek meg a bíróság minapi elsőfokú ítéletén. Ők ugyanis pontosan tudták eddig is, hogy Pruck volt a sapkás, koravén gyerek, vállán a fegyverrel. Elvégre a korabeli fotóriporter is az ő nevét írta a kép alá a Life magazinban.
A történet tehát nem azért tanulságos, mert pont (félő: pontosvessző) került egy eldöntetlen vita végére. Hanem azért, mert egyáltalán bíróságra juthatott egy ilyen ügy. Hiszen Schmidt Máriát és körét leszámítva senki sem hitte el a nagyotmondásáról ismert Dózsa önfényező legendáját, és "kutatni" sem kellett volna a kép pontos datálása érdekében, legfeljebb fellapozni a megfelelő dokumentumokat.
De a lényeg éppen az, hogy Schmidt Mária az a fajta történész, akit nem a tények érdekelnek, hanem amit ő a magyar néppel általuk közölni óhajt. Ha azt, hogy 1945 és 1989 között változások nélküli diktatúra és terror volt Magyarországon, akkor felépíti a Terror Házát. Ha azt, hogy a magyar önrendelkezés és szuverenitás az 1944-es német megszállás és a rendszerváltás között szünetelt, akkor fazont vált a Kossuth tér és Gábriel angyal leszáll a Szabadság térre. Ha pedig azt, hogy a vérjobbos Dózsa László (1942-) látható egy képen, akkor tök mindegy, mit mond a család és mit mondanak a szakértők, ő van ott, és kész.
Mindez csak azért érdekes, mert noha Schmidt Mária negyedik éve viszonylagos csendben bonyolítja a száz éve lezajlott első világháború emlékünnepségeit, közelednek azok az idők, amelyekért az egész centenáriumba belefogtak. Az őszirózsás forradalom, a Tanácsköztársaság, majd Trianon századik évfordulója.
Vajon a történelmi konszenzus megteremtése vagy a múltat átíró kormánypropaganda lesz ezzel is a céljuk?
