Vasárnap lesz az évfordulója a magyar labdarúgás egyik máig utolsó nagy sikerének, az ifjúsági válogatott 1984-es Európa-bajnoki győzelmének: a fináléban Magyarország büntetőpárbaj után győzte le a szovjeteket. Szerdán a 2011-ben elhunyt Bicskei Bertalan vezette nemzeti együttes egykori játékosai bejelentették, hogy létrehozzák a „Bicskei Európa-Bajnokai 84” egyesületet, amelynek egyik alelnöke a gárda volt játékosa, Kovács Kálmán.
- Mennyire él élénken önben a győzelem emléke?
- Túlzás lenne azt mondani, hogy minden este ezzel fekszem, viszont amikor összejövünk a régi csapattársakkal, rendre szóba kerül. Az egy kicsit fáj, hogy azokból az emberekből, akik közben elhagyták a futballpályák környékét, nem vettük ki eleget.
- Minek köszönhető, hogy az egykori csapattársak közül mégis többen együtt maradtak?
- Véletlenül alakult így. Volt egy szervezőnk, a Krizán Sanyi (az egyesület másik alelnöke – a szerk.), aki évente összehozott egy tornát. Eleinte csak a szokásos ökörködésről szóltak az ilyen alkalmak, majd egyre több és tartalmasabb beszélgetés alakult ki közöttünk. Később közösen arra az elhatározásra jutottunk, hogy próbáljunk meg együtt egy jobb képet kialakítani a magyar labdarúgásról.
- Milyen képe lehet a mai kor emberének a futballunkról?
Háromszor is visszatért a Honvédba, amellyel öt bajnoki címet nyert a nyolcvanas években
- Ha most kimennénk az utcára és véletlenszerűen megkérdeznénk az ötödik embert, hogy mi a véleménye, azt mondaná, hogy semmit nem ér. Ha a következő kérdésünk az lenne, hogy mikor látott utoljára hazai mérkőzést, valószínűleg azt felelné, hogy soha. Mi ezen a képen szeretnénk változtatni. Egyébként nem biztos, hogy az a lényeg, hogy a válogatott aktuálisan éppen 48. vagy az 52. helyen áll-e a ranglistán, sokkal inkább fontos, hogy a gyerekek miként tudják használni ezt a szép játékot arra, hogy fejlődjenek. Ebben lehet szerepünk, hiszen minket felkészítettek arra, hogy megnyerjük azt az Eb-t. Nekünk a gyerekeket kell felkészíteni arra, hogy az életben sikeresek legyenek. Hogy ezt futballistaként érik el, esetleg szobafestő-mázolóként, szinte mindegy, abban ugyanakkor biztos vagyok, hogy ez a játék megfelelő alapot szolgáltathat arra, hogy az élet bármely területén megállják a helyüket.
- Valószínűleg önök sem gondolták volna, hogy évtizedek múltán is az ominózus tornagyőzelem lesz a magyar válogatottak egyik utolsó nagy dobása nemzetközi seregszemlén.
- A válogatott kapcsán kicsit talán a félig tele pohár esetéről beszélhetünk, hiszen a fiatalabb generáció is láthatta a csapatot az Eb-n 2016-ban. Akkor a portugál meccs után énekelve, könnyezve jöttem ki a stadionból. Ezeket az emlékeket mostanra mintha elfelejtettük volna, pedig azóta csak két év telt el. Emlékeznünk kell arra, hogy a nagykörúton például megállt a villamos, annyian ünnepelték a csapatot. Ezt az élményt is ez a futball adta, mint ahogy azt a dühöt is, amit például tavaly nyáron Andorra után éreztünk. De miért csak a dühöt érezzük, miért csak az marad meg? Amikor Dzsudzsák Balázs a második gólja előtt odaállt a szabadrúgáshoz, megfogadtam, ha berúgja, soha többé nem fogom szidni. Onnantól kezdve nekem ő mindig az az ember lesz, aki egy hatalmas élménnyel megajándékozott.
- Ezzel együtt tény, hogy válogatott szinten máig az egyik utolsó nagy sikert érték el – minek volt köszönhető, hogy ifjúsági Európa-bajnokok lettek?
- Más is ott állt a diadal kapujában, de a mi csapatunkban megvoltak azok a szükséges apróságok, amik hozzásegítettek minket a sikerhez. Amikor megnyertük a csoportot, be akartuk dobni a gyúrót (Eisemann László – a szerk.) a tóba, hogy lássuk, tud-e úszni, de a Bicskei nem engedte. Akkor nem értettük, hogy miért, de utólag tudjuk, hogy egy ilyen húzással elcsúszott volna a csapat koncentrációja, ki tudja, lehet nem is nyertük volna meg az Eb-t. Koncentráltunk tovább és megnyertük a tornát. A gyerekeknek azt kell mindenekelőtt megtanulni: áldozat nélkül nincs eredmény.
- Alelnökként milyen feladatot vállal magára az egyesületben?
- Szeretném az iskolai foci részét vinni, nekem ez egyfajta hitvallásom. Szerintem az egyik sarkalatos pont a labdarúgás és az oktatás kapcsolata, melyet nagyon fontos lenne szorosabbra fűzni. Természetesen vannak különböző ötletek, de ez éppen úgy jó, hogy kiegészítjük egymást. Úgy érzem, nekünk kötelességünk a Bicskei-féle hagyományokat ápolni. Ez egy jól kitaposott ösvény, nem szabad hagyni, hogy benője a gaz.
