A PISA-felmérések, a Tanítanék mozgalmat elindító "miskolci levél", vagy éppen a legutóbbi diákmegmozdulások egyfelől, hazánk állapota másfelől világossá kell, hogy tegyék mindenki számára: a magyar közoktatás alapvető baja, hogy a tanulók nem azt kapják az iskolában, ami a boldogulásukhoz, az ország fejlődéséhez kellene. Tartalomváltásra lenne szükség, aminek azonban van egy óriási akadálya: a meglévő iskolaszerkezet.
A fennálló struktúra kiépítését 1945-ben kezdték el, s bár korábban is lett volna indok a lecserélésére, a rendszerváltásig alapvetően megfelelt a kornak, amely nyolc osztály elvégzését tette kötelezővé. Ebben a rendszerben kétszintű általános képzés folyik - eredendően abból a meggondolásból, hogy a tovább nem tanulók is részesüljenek ilyesmiben -, amit az ismeretek mennyiségének növekedése, a különböző ismeret- és képzésterületek súlyának változása, a tankötelezettség korhatárának emelése meghaladottá tett. A diákok az általános iskolában egyes tantárgyak esetében felületesebb képzést kapnak a szükségesnél, más tárgyakból - mint például a matematika, fizika, nyelvtan - viszont lényegesen többet. (Persze, minden tantárgy anyagában vannak általánosan szükségtelen, vagy éppen frissítendő részek.)
A középiskolában több tárgy anyagát részletesebben újraveszik - vagyis óriási az átfedés a két szakasz tananyagában -, emellett tovább bombázzák a diákokat újabb ismeretekkel. Általában elmondható, hogy a tantárgyak az általuk közvetített tudományterületek olyan mélységeibe hatolnak be, amelyek megismerése - még inkább elsajátítása - csak az e területekhez szorosabban kapcsolódó szakmákban elhelyezkedőknek hasznos. Ez a szerkezet roppant alacsony hatékonyságú, rugalmatlan, nem teszi lehetővé a differenciálást, felesleges tartalmak elsajátítására kényszeríti a diákokat, ellehetetleníti új, szükséges, fontos tartalmak megjelenítését.
Ami az iskolaszerkezettel kapcsolatban ezidáig ebben az országban történt, az maga a tragédia. A 8+4-es struktúra és az általa közvetített kétszintű általános képzés nem most avult el, hanem a rendszerváltás pillanatában. Annak pedig már majd harminc éve! A szerkezetváltás vég nélküli halogatása összeegyeztethetetlen az ország, a gyerekek érdekeivel, a korszerűség, a hatékonyság, az eredményesség követelményeivel. Enélkül nem lehet korszerű tartalmat, jó oktatást létrehozni. Ennélfogva azok a változtatások, amelyek nem irányozzák elő a szerkezetváltás mielőbbi véghezvitelét, eleve elvetendők.
A jelenlegi struktúra átalakítása csupán a kormány és az MSZP választások előtti terveiben szerepelt, lényegében hasonlóan elképzelt módon, az alapképzést - írás, olvasás, számolás, szövegértés, digitális alapismeretek - megerősítendő. Bár ez nem felesleges, az igazi problémákat nem oldja meg. Nem az alsó tagozat a magyar oktatás Achilles-sarka (a PIRLS-teszteken mindig is jól szerepeltünk). Amit itt kapnak a diákok, arra egyértelműen szükségük van.
Az igazi bajok a felső tagozatban és a középiskolai képzésben vannak, s ezek az elképzelések kísérletet sem tesznek a megoldásukra. Hogy mást ne mondjak, a szóban forgó szerkezetek nem teszik lehetővé a tanulók, pedagógusok terheinek érdemi csökkentését - ahogy a fennálló sem -, az ugyanis ezen keretek közt nem valósítható meg a diákok legalább egy részének érdeksérelme nélkül.
A 10+3 (6+4+3) szerkezet (illetve a szakképzésben 10+szakmánként kellő számú év) a számításba vehető változatok közül a leginkább megfelelő. Bevezetése nagyarányú tananyagcsökkentést eredményezne, erősödne az alapképzés, későbbre tolódna ki a pályaválasztás kényszere. megvalósulna az egységes általános képzés, a személyre szabott oktatás. Amennyiben egyetértésre jutna a szakma és a politika, a szerkezet- és tartalomváltást kb. tíz év alatt flottul, különösebb zökkenők nélkül le lehetne bonyolítani, és Magyarország elindulhatna a fejlődés útján.
