Mint ahogy a Rádió Bézs – ahol jelenleg műsorvezető volt – által közzétettet nekrológjában kihangsúlyozták: elegánsan ment el. Minden előzmény nélkül, egy rosszullét következtében. Hetvenkét éves volt.
Sas István 80-as évek legendás reklámfilmjeinek alkotója, Balázs Béla díjas (1985), Érdemes művész (1988), a Magyar Köztársaság Érdemérem Lovagkereszt (2006) tulajdonosa volt – ahogy a honlapján fogalmazott, azért nem adta vissza, mert „nem tőlük kapta”. Rendezőként pályája csúcsán több száz reklámot forgatott, amelyek több mint fülbemászóak, megjegyezhetőek, ennek megfelelően pedig hatásosak és szerethetőek voltak. Ebben az időszakban a reklám sokkal önállóbb műfaj volt, mint manapság, amikor nyugati mintákat forgatunk újra. Sas reklámművész volt, akinek nem egy műve örök darab: gondoljunk csak a Skála Kópéra, akinek a szíve a vásárlóké volt, vagy a termelési értekezleten elalvó bajuszos Lada-sofőrre, aki csak akkor akart cascót kötni, amikor a kocsija már legurult a helyszínről, ő meg egy ágba kapaszkodva sikoltozott az alkusz után. De biztosan vannak olyanok, akinek a Traubi-, a Hurka Gyurka- vagy a Pécsi kesztyű ma már legendás dallamai csendülnek fel emlékezetükben. Sas alkotásait nyolc alkalommal díjazták Cannes-i Reklámfilm Fesztiválon.
Sas Istvánt a reklámszakma doyenének is szokták nevezni, hiszen volt már ügynökségi és televíziós vezető, nagyvállalati tanácsadó. Érdemei elismeréseképpen a Magyar Reklámszövetség Örökös Tagjának választották. Több évtizede oktatással foglalkozott, számos hazai és külföldi egyetemen tanított reklámmal kapcsolatos tárgyakat: jelesül reklámpszichológiát, kreatív tervezést, médiaismereteket. Jelentősebb könyvei: Az ötletes reklám, Reklám és pszichológia a webkorszakban, Reklám a Jóért, és a Ezt nem adom, ez disznósajt című szakmai-önéletrajzi könyv.
Sas több mint 2000 reklámfilmet írt és rendezett, ezek közül néhány példa:
