Milena pár hónapja még a fülledt dzsungelben élt, gerillatársaival minden pillanatban készen álltak a menekülésre. A Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői (FARC) nevű egykori baloldali gerillacsoport volt tagja most egy villavicenciói étteremben eszi a sült banánt, s miközben kortyol egyet a lulo gyümölcsléből, kacsint egyet. „Tudtuk ám, hogy a kormány nem fogja beteljesíteni az ígéreteit” – mondja halkan lapunknak a fiatal nő, aki már nem a zöld színű katonai egyenruhát, hanem farmert és pólót visel. Széles vállain látszik, hogy az utóbbi 12 évben mindennap cipelte a 15 kilogrammos hátizsákot.
Ugyan hivatalosan 2016 novemberében véget ért a több mint fél évszázados háború a FARC és a kolumbiai kormány között, Milena most is inkognitóban merészkedik csak ki a számukra körbekerített területről, ahol elméletileg biztonságban vannak a leszerelt harcosok a konfliktust végigszenvedő helyi lakosok haragja, de még inkább az újabb félkatonai szervezetek és más illegális fegyveres erők hatalmi harcai elől. Úgy ismeri az erdőt és a vidéki Kolumbiát, mint a tenyerét. Szívesen tanulna földrajzot, hogy ökoprojekteket indítson, de jelenleg az alapellátás sem megoldott a nekik felállított táborokban. Ugyan a minimálbért nagy részüknek átutalja a kormány – már aki el tudott jutni a legközelebbi városig, hogy bankszámlát nyisson –, de szívük szerint földet művelnének. A földvásárlás azonban egyelőre csak álom számukra.
Fotó: Sinikka Tarvainen/DPA
Így Milena sem derülátó a jövőt illetően. A kormánnyal kötött békemegállapodás értelmében a FARC – Közös Forradalmi Alternatív Erő néven – politikai párttá alakult, ám a vasárnapi elnökválasztáson nem indítottak jelöltet. A márciusi parlamenti voksolás hidegzuhany volt az egykori gerilláknak, a friss pártot a lakosság kevesebb mint egy százaléka támogatta.
A szinte európai szintű fővárosba, Bogotába visszaérve olyan, mintha egy másik országban találná magát az ember. A vidéken még most is dúló konfliktus szinte fel sem merül a hétköznapi beszélgetések során. Az itteni választókat főleg a munkanélküliség, a korrupció, a biztonság és az egészségügy helyzete érdekli. A békefolyamatot a megvalósítási nehézségek és a hazugságkampányok miatt már csak kevesen támogatják.
Egyre jobban zavarja viszont az embereket a venezuelai politikai-gazdasági krízis elől menekülők mind nagyobb tömege. A tavalyi évben mintegy 600 ezren érkeztek Kolumbiába a szomszédos országból. A helyi metróbuszon ötpercenként jelenik meg egy cukorkát áruló mérnök, egy venezuelai pénzt ajándékozó diák, vagy egy gyerekeit cipelő fiatal, szintén tanult anyuka. Erős venezuelai akcentussal mind előadják szomorú történeteiket, majd segítséget kérnek. Szemmel láthatón minden pesóért hálásak. A menekültáradat jól jött a jobboldali elnökjelöltek kampányának, akik arról igyekeznek meggyőzni a választókat, hogy csak ők tudják megvédeni az országot attól, hogy „Kolumbia Venezuelává” váljon. Az itt is rendkívül népszerű közösségi média és a hazugságkampányok mind elterelték a figyelmet az olyan fontos témákról, mint a korrupció.
Iván Duque, jobboldali - Demokratikus Közép pártja
Gustavo Petro, baloldali - Emberi Kolumbia
Sergio Fajardo, centrista – Polgári Kompromisszum
Germán Vargas Lleras, jobboldali – Inkább Vargas Lleras
Humberto de La Calle, balközép – Kolumbiai Liberális Párt
A jobboldal egyik esélyes jelöltje Iván Duque, aki a valaha volt legnépszerűbb elnök, Álvaro Uribe „neveltje”. Uribe igen keménykezű államfő volt, akit a paramilitarizmus „megalapításával” vádolnak. Kampánya alapján úgy tűnik, Duque folytatná a jobboldali politikát, amely a konzervatív pénzügyi-politikai elitnek ugyan kedvez, ám az emberi jogoknak és a társadalmi szolidaritásnak annál kevésbé. Továbbá a FARC-kal kötött békemegállapodás híveinek sem, hiszen a jobboldali politikusok ellenezték azt.
Duqué-val fog osztozni a jobboldali szavazók voksain Germán Vargas Lleras, a leköszönő elnök, Juan Manuel Santos egykori elnökhelyettese, aki szintén a tradicionális elithez tartozik. Kolumbiában azt mondják róla, eleve elnöknek született, mert már a nagyapja is az volt.
A baloldal már kevésbé potens. Kolumbiában a baloldali FARC és a mindenkori kormányok közötti sok évtizedes konfliktus miatt gyakorlatilag lehetetlen baloldali politikát folytatni vagy emberjogi civil szervezetnek dolgozni anélkül, hogy ne sütnék az emberre a forradalmár bélyeget.
Emiatt szinte az utóbbi 50 évben minden kormány jobboldali volt, igazán erős baloldali ellenzék nélkül. Ez szöges ellentétben állt a többi latin-amerikai országban tapasztalható balra tolódással. Az utóbbi években viszont a régióban is nagy változások álltak be a jobboldal irányába, és a bolíviai elnök, Evo Morales, valamint a május végén – kétes keretek között – „újraválasztott” venezuelai államfőn, Nicolás Madurón kívül már nem sok baloldali kormány maradt Dél-Amerikában.
Fotó: Sinikka Tarvainen/DPA
Mindezek tekintetében némi távolságtartással érdemes fogadni, hogy az új baloldali alternatív erőt képviselő Gustavo Petrónak második helyet jósolnak. Az 58 éves politikus fiatalkorában az M-19 nevű baloldali gerillacsoport tagja volt. Az egykori bogotái polgármesternek a legtöbb energiáját arra kell fordítania, hogy védje magát – hiszen számos halálos fenyegetést kapott – és szociális programját. Az utóbbi miatt kritikusai előszeretettel vádolják azzal, hogy majd elveszi a gazdagoktól a földjeiket, és Venezuelává alakítja az országot.
A közvélemény-kutatások eredményei azért is csalókák, mert leginkább a városi lakosok véleményét tükrözik, a vidéki – gyakran megvesztegetett – szavazók preferenciájával szemben. Így hiába vannak versenyben baloldali és progresszív jelöltek, a két jobboldali jelölt nagy eséllyel viszi majd el a szavazatok több mint 50 százalékát az első fordulóban (a második fordulót június 17-én tartják). Az ő győzelmük márpedig a békefolyamat még erősebb lassulását eredményezheti. Így a választások előtt kezdődött, 36 órás „száraz törvény” alatt – az ún. Ley Seca, amelynek értelmében nem árulnak sehol sem alkoholt – furcsa nyugalom ül az országra.
Miközben mindenki a közelgő futball-világbajnokságra készül, a közeljövő nagyon borúsnak ígérkezik a polgárháború áldozatai, a leszerelt FARC-harcosok, az emberjogi aktivisták, a venezuelai menekültek, az indián és afro-kolumbiai kisebbség tagjai, valamint minden szegényebb társadalmi csoport számára. Kolumbiában még mindig azok a hatalmi csoportok vannak túlsúlyban, akiknek gazdaságilag és politikailag sem érdeke, hogy a béke valósággá váljon. A Milenához hasonlók ugyan reménykednek, de érzik, hogy hiába van aláírva egy dokumentum, a béke még nem érkezett el az országba.
