Egyszer hopp, másszor Kop
Miért a Madrid? Akadémikus kérdés. A királyi gárda megkerülhetetlen az első számú európai klubtorna történetében, sőt már-már a BEK, illetve a BL szinonimája. Tizenöt döntőt vívott eddig, és tizenkettőt megnyert, ráadásul afelé halad, hogy felidézze az 1956-tól 1960-ig tartó aranykort, az első öt kiírás szériadiadalát, hiszen egymás után harmadszor hódíthatja el a trófeát. Senki sem hitte volna, hogy akár a Dominguez – Marquitos, Santamaria, Pachin – Vidal, Zarraga – Canario, Del Sol, Di Stefano, Puskás, Gento tizeneggyel is egybevethető a Real Madrid bármelyik utódalakulata, de a triplázás lehetősége még ezt a párhuzamot is felkínálja.
A jelenlegi Real Madrid és Liverpool összehasonlítása viszont még az angoloknak is súlyos gondokat okoz. Akadt brit orgánum, amely a posztonkénti felmérésben csak 7:4-es fölényt hozott ki a madridiak javára, ám Van Dijk „győzelme” Varane-nal és főként Milneré Casemiróval szemben szinte már nevetséges. Vagyis minimum 9:2 az arány Navas, Carvajal, Sergio Ramos, Marcelo, Modric, Kroos, Cristiano Ronaldo, valamint Varane és Casemiro dominanciájával. Vicente del Bosquénél meg 11:0, mert „a salamancai bölcs” szerint nincs olyan szerepkör, amelyben a Liverpool jobb játékost állítana ki, mint amilyet a Madrid bevet.
Nehéz eldönteni, hogy a csapatrészek tekintetében a védő- vagy a középpályás sorban nagyobb-e a differencia, ám – szerény véleményem szerint – az utóbbi lesz a meghatározó a döntőn, mert a Real Madrid taktikája feltehetően arra irányul majd, hogy a Liverpool ne játszhassa meg kiemelkedően legjobb egységét, a támadóhármasát.
Valószínűleg ez (is) sikerül. Tehát az angol együttes hiába vívott idáig hét döntőt, és nyert meg ötöt, a Mersey-parti város legfőbb nevezetessége továbbra is a mesés négyes lesz, yeah, yeah, yeah. Madridé meg a királyi gárda, pedig ott van a Prado, a Plaza Mayor, az Atocha pályaudvar...
Másként: bármilyen szép volt is az eddigi menet, kedves liverpooliak, egyszer hopp, másszor Kop (vagy Klopp).
HEGYI GYULA
Nem csak szlogen
„Nekünk nem stadionunk van, hanem otthonunk. Nem menedzserünk, hanem védőszentünk. Mi a Liverpool vagyunk. Ez többet jelent.”
Így hangzanak a Liverpool legújabb reklámkampányának szlogenjei. A klub marketingesei éppoly derekas munkát végeztek a tavaszi szezonban, mint a fent említett védőszent, Jürgen Klopp. Elég volt megérkeznem a stadionhoz a Brighton elleni utolsó forduló előtt, hogy világossá váljék: nem én vagyok túlzottan szentimentális, hanem az alaphangulat az, ami a kijevi BL-döntő előtt belengi az Anfield Roadot.
Klopp lassanként finomítgatta a fináléba a csapatot, s ezzel párhuzamosan visszaadta a reményt a hitehagyott, már-már cinikus szurkolótábornak. Rég nem volt olyan hangos a stadion, mint az utóbbi hónapokban. Ez az az atmoszféra, ami képes előcsalogatni a futballból azt, ami miatt képesek vagyunk elhinni, hogy a labda igenis gömbölyű. Ez koronázza Egyiptom királyává a srácot, aki nem is olyan rég még legfeljebb ígéretes tehetségnek tetszett, és korábbi felejthető teljesítményét felülírni érkezett Angliába. Ez az, ami megoldja helyettünk a jelen kor egyik legnagyobb problémáját, és a drukkerek azt éneklik: ha Szalah még egy gólt rúg, elmegyek a mecsetbe.
Hogy a Liverpool tele van sérültekkel? Hogy a Madrid összeszokottabb? Hogy a kispadon – ami eleve hosszabb – is sztárok ülnek? Hogy a Realt lassan eleve oda kell nyomtatni az ágrajzokon a döntőbe szeptemberben? Hogy Cristiano Ronaldo egy-egy pöccintéssel képes eldönteni a világ bármely meccsét? Néha mindez nem jelent semmit. Néha a 0–3 sem jelent semmit. Néha Steven Gerrard egyetlen kiáltása képes más irányba mozdítani a világmindenséget. Néha Gerrard jelenléte is elég a lelátón.
Ez a döntő ajándék: magunk sem hittük volna. Kloppnak és a marketingszakembereknek sok energiájukba került, hogy az elődöntőkre végre arra eszméljünk: visszatértünk. Van csapatunk. És valamink, ami több annál. Ahogyan a kampány utolsó, a kijevi döntőre utaló mondata megfogalmazza: nekünk nem álmunk van, hanem hitünk.
CSEPELYI ADRIENN
