Amikor Májer bombája beakadt a felső léc alá, a maroknyi fehérvári szurkolótábor hangja felharsant, a nemzetiszínű meg a piros-kék lobogók a magasba szöktek. S ekkor a spanyol szurkolók odafordultak — és tapsoltak!
Amikor pedig — másfél órával a mérkőzés befejezése után! — a Videoton játékosai kijöttek a stadionból, olyan hangorkán köszöntötte őket, hogy a már távozóban levő rendőrök rohamléptekkel jöttek vissza, mert azt hitték, rendbontás történt. Nem! Egyszerűen több száz spanyol fiatal ott maradt a magyar autóbusznál, hogy a győztes csapatot köszöntse. Disztl Pétert ölelték, csókolták, kezét szorongatták, s a fehérvári labdarúgók — klubjelvények és egyesületi zászlók híján — leoldották piros-kék nyakkendőiket és ezzel köszönték meg a megható fogadtatást.
A kivédett 11-es sorsdöntő fordulatot eredményezett, és bizonytalanná tette a hazai csapatot — válaszolta jegyzeteit forgatva az AS tudósítója.
— Kováksz edző azt mondta Fehérvárott a mérkőzés előtt, szoros eredményt szeretne, hogy Madridban majd meglephesse a spanyolokat. Azt hittem, hogy humorizál Most kalapot emelek előtte! — mondotta Enrico Bendoni, a Gazzetta dello Sport tudósítója. — A Videoton meghódította Európát!
A Marca című lapnak pedig éppen ezt diktálta egy spanyol kollégám: „A Videoton az erkölcsi győztes. Az első mérkőzésen tartalékosán is vállalta a támadó játék kockázatát, most pedig, idegenben, teljes csapattal bebizonyította, hogy megérdemelten került a döntőbe.”
A mezőny legjobbja, Disztl Péter így beszélt:
— Előre elhatároztam, hogy balra vetődöm, mert ahogy Valdano nekiállt a labdának, az gyanús volt. Azt akarta elhitetni velem, hogy jobbra lövi, ezért gondoltam, hogy majd kifordítja a lábát a lövésnél. Így is történt...
Ami pedig a gólunkat illeti, a határtalanul boldog Májer ezt mondta:
— Ez a meccs az első perctől kezdve nekünk állt. Ha egy kis szerencsénk lett volna, már az 5. percben megszerezhettem volna a vezetést, de túl gyorsan jött a labda, megcsúsztam és nem tudtam eléggé helyezni. De így még jobb, mert már nem volt idejük az egyenlítésre. Ennél csodálatosabb érzés nincs mint 100 ezer ember előtt játszani és győztesen elhagyni a pályát. Micsoda közönség!
Ezért az élményért vállaltam heteken át a sokszor fájó edzéseket. A meccs közben még nem is fájt a lábam . . .
Hát ilyenek ezek a „fehérvári huszárok”! S hogy milyenek a vezetőik? Hadd idézzem végezetül Dérfalvi Imre szakosztályvezető szavait :
— Remélem, ezzel a győzelemmel sikerült megbékíteni az egész magyar futballtábort!
Igen, talán a csalódott szurkolók most megértik, miért veszítette el veretlenségét épp az utolsó, hazai mérkőzésen a már korábban győztes válogatott!
Népszava 1985 május 24.
