Álldogáltam a temetőben. Magamba fordulva próbáltam felidézni lassan fél évszázada elhunyt szüleim arcvonásait. A csendet hirtelen csörtető lábdobogás zavarta meg, mintha valaki azt az őzet riasztotta volna meg, amely legutóbb is elém sétált. De nem. Munkásruhás emberek próbáltak menedéket keresni a sírkövek között. „Vigyázzatok, balról jönnek az ellenőrök!” – szólalt meg egy ércesebb hang, aztán egy nő csitította, ne beszéljen olyan hangosan. De nem jött senki. A közeli sírköves feketemunkásai előszállingóztak a sűrűből.
Innen nézve nincs ebben semmi különös, hiszen mindenki tudja, milyen sokba kerül egy vállalkozónak tisztességesen bejelenteni, adminisztrálni az embereit. Még a lebukást kockáztatva is jobban jár, mintha feltenné a kezét, és becsukná a boltját, mondván, nem kap embert, aki elvállalná a porral-piszokkal járó munkát.
Ám nem a sírköves az egyetlen, aki kénytelen feketén dolgoztatni az embereit. A napokban került a kezembe egy jelentés arról, hogy az elmúlt hét évben csaknem kétszeresére nőtt a mezőgazdaságban feketén foglalkoztatottak száma. Ez nem pusztán feltételezés, a munkaügyi ellenőrök által az ágazatban szúrópróba szerűen kiválasztott 3669 munkavállaló közül 1224 feketemunkásként „lebukott”, és még majd ugyanennyi embernél találtak valamilyen „huncutságot”.
Ez a fekete foglalkoztatás egyrészt az állampolgári tudatomat birizgálja, mert panaszkodunk, hogy milyen szegényes állapotok uralkodnak az egészségügyben, mennyire kivéreztettetek a közszolgáltatások, de cinkosan összekacsintunk: mindenkinek élnie kell. Pedig ha a vállalkozók tisztességesen befizetnék a feketén dolgoztatott embereik után az adókat, több jutna ezekre is a költségvetésből. Másrészt minduntalan felháborodom azon a könnyelműségen, ahogyan a harminc-negyven évesek tücsök módjára élnek, nem érdekli őket, mi lesz velük idős korukra. Mi lesz, ha nem lesz erejük, egészségük munkát vállalni? Legális jövedelem, nyugdíj nélkül miből fognak megélni?
Mi, magyarok nem arról vagyunk híresek, hogy gyerekkoruktól öngondoskodásra tanítjuk a csemetéinket. Amikor végre némi állami ösztönzésre vagy három és félmillióan elkezdték hangya módján a magán-nyugdíjpénztárakba rakosgatni a megtakarított pénzecskéjüket, egy szép napon úgy elvette tőlük a „gondoskodó állam”, hogy csak úgy porzott. Cserébe még azt sem ígérte meg – mert nem is tehette -, hogy majd egyszer, öregkorukban, tisztességes nyugdíjjal gondoskodik róluk. Könnyelműen elpancsoltak 3000 milliárdot. Most is jószerével arról hallani, hogy még tíz-húsz évig valahogyan eldöcög a nyugdíjkassza, de aztán alighanem elviszi a gazdasági özönvíz. A fiatalabbak tudomásul vették, hogy időskori bevételeik jó, ha egyharmadát biztosítja majd a nyugdíjkassza.
A rendszerváltás környékén a fizetés kisebbik részét kérhettük bérként, a nagyobbikat kényszervállalkozóként, számlára. Sokan hülyének tartották, aki nem ezt az utat választotta, aztán kiderült, ők voltak az okosak.
Ma már választani sem lehet. Vagy a feketemunka, vagy jobb esetben a minimálbér. Ha nem tetszik? Fel is út, le is út.
