Az olaszok negyvennégy év múltán nyertek újra vb-aranyérmet (az 1938-as döntőben honfitársainkat győzték le 4:2-re, de erről ma Magyarországon szinte senki nem tud, egyebek közt azért sem, mert Zsengellér Akadémia nincs), a glóbusz pedig címzetes világbajnokká avatta Sandro Pertini itáliai államfőt. Az akkor nyolcvanöt esztendős politikus – aki egyaránt eltökélt résztvevője volt az olasz és a német fasizmus elleni küzdelemnek, s vissza tudott szökni a Gestapótól a partizánokhoz – gyermeki örömmel ugrált a Bernabeu stadion díszpáholyában a döntőn, a tévénézők százmilliói előtt egyenes adásban igazolva, hogy a labdarúgás egyenesen a történelem része.
Ahhoz, hogy a squadra azzurra finalista legyen, már a legjobb tizenkettő között két „döntőt” kellett megnyernie. A középdöntőt négy hármas csoportban rendezték, és az olaszok a címvédő argentinokkal, valamint a körülrajongott brazilokkal találkoztak. Maradonát és társait 2-1-re, a sárga mezeseket 3-2-re győzték le, noha sokan azóta is úgy tartják: az 1970-es után az 1982-es volt a legragyogóbb brazil válogatott. (Tévedés. Az a csapat közepes jobb-bekkel és középhátvéddel – Leandro, Oscar –, továbbá gyöngécske kapussal és centerrel – Valdir Peres, Serginho – állt fel. A Junior, Socrates, Zico, Eder művész kvartett, a védekező középpályás Toninho Cerezóval és Falcaóval kiegészülve, hatosban nem nyerhette meg a vb-t. A szintén virtuóz Dirceut pedig csak az első találkozón szerepeltette Tele Santana szakvezető.)
Paolo Rossi mesterhármast ért el a brazilok ellen. FOTÓ: DPA/ OMEGA TARTAGLIA
A brazilok felülmúlásának főhőse Paolo Rossi volt, aki mesterhármast ért el, s egészen különleges sorozatba (ha úgy tetszik, Serie A-ba) kezdett. A lengyelekkel vívott elődöntőben (2-0) szintén ő szerezte az olasz gólokat, majd a nyugatnémetek elleni döntőben befejelte az elsőt, azaz éppen hatot jegyzett Itália egymást követő hat góljából. Nem csoda, ha a madridi csúcstalálkozót 3-1-re nyerő azúrkékek vezéralakját választották a torna legjobb játékosának, azaz a príma Paolo a vb-elsőséggel és a gólkirályi címmel együtt három díjat vitt el (majd az év végén megkapta az Aranylabdát).
A nyugatnémet együttes viszont korántsem díszmenetben masírozott a döntőbe. Első meccsén 2-1-re kikapott Algériától (Madjer épp olyan tarthatatlan volt, mint az 1987-es, hasonló kimenetelű Porto–Bayern München BEK-döntőn), és csak nyomasztó „bundával” jutott tovább. A gijoni meccs után egy helyi újság a bűnügyi rovatában közölte: NSZK–Ausztria 1-0... Majd az elődöntő hosszabbításában 1-3-ról sikerült egyenlíteni a franciák ellen, ám nem a bravúr foglalkoztatta a világot, hanem az, hogy Schumacher kapus büntetlenül letarolhatta Battistont. Ahogyan Pfaff Fazekast. A belga–magyar csoportmérkőzés 1-1-gyel zárult, így az ellenfél jutott tovább, de angol barátja, a Mr. Fair Playnek nem nevezhető White játékelvezető nem kis segítségével. Honfitársainknak maradt vigaszul két azóta is élő világcsúcs: a 10-1 El Salvador együttese ellen, s azon belül az angyalföldi Kiss László hétperces mesterhármasa.
Világszám volt továbbá, hogy Fahid Al Ahmed sejk, a Kuvaiti Labdarúgó Szövetség elnöke a pályára rohant, és le akarta hívni csapatát, mert úgy vélte: a francia Giresse érvényesített lesgólt lőtt. Csodák csodájára a szovjet (ukrán) Sztupar, a mérkőzés bírája – a korábbi kapus – visszavonta a gólt, bár aztán a 3-1-ből így is 4-1 lett a valladolidi csoportmeccsen.
A 3-1-ből nem lett 4-1 a döntőben, ám a „szép Antoniónak” nevezett Cabrini a nélkül is hálát adott a gondviselésnek a diadalért, mert 0-0-nál elrontotta a tizenegyest. Itália pedig olyan mámorosan ünnepelte az extraklasszis Gaetano Scireát, Bruno Contit meg a többieket, amilyen eksztatikus állapotba került Marco Tardelli a csúcstalálkozó második gólja után.
Vagy a tiszteletbeli világbajnok Pertini 3-0-nál és a meccs lefújásakor.
