- A regény 2016-os, miért éppen most került színpadra az Egy piaci nap?
- Nem mondhatom, hogy sokat kellett várnom. A Magvető kiadó a Radnóti Színházban szokta bemutatni könyvheti újdonságait, és én két éve olvastam föl itt a könyvemből. Kováts Adél pedig mint igazgató még aznap este megkérdezett, hogy volna-e kedvem ebből színdarabot írni. Nekem pedig volt – sőt, a darab-változatnak már korábban nekikezdtem, és a regénnyel párhuzamosan írtam. Amikor pedig Mohácsi János jelezte, hogy szívesen megrendezné, akkor gyakorlatilag minden eldőlt. Az is, hogy Mohácsiék a partitúrát átigazítják és újrahangszerelik majd, de én ezt egyáltalán nem bántam.
- Három szerző jegyzi a színpadi művet, Mohácsi István, Mohácsi János és Ön. Dolgozott már hasonló csapatmunkában?
- Pontosan ilyenben még nem, de nagyon élveztem. Folyamatosan beláttunk egymás lapjaiba, és egyenrangúan voltunk kíváncsiak egymás ötleteire.
- Ez a partnerség megmaradt végig?
- Igen, ott lehettem a kezdeti szakaszban is, amikor még a kreatív szövegfejlesztés színpadi próbái zajlottak. És közben úgy éreztem, respektáljuk egymást, nem folytatunk dominanciaharcot, mert maga az ügy a fontos, hogy ki mihez ért jobban.
- A regényhez képest új dramaturgiai elemek is megjelentek.
- Igen, két olyan változás is volt, amelyek a színpad igényei szerint szorosabban fűzték egybe a szálakat: a kunvadasi pogrom két főkolomposát Mohácsiék például fölléptették a miskolci pogrom szereplőiként is – és a két vetélytársnő magánéletében is történtek izgalmas átigazítások.
- A regény az 1946-os kunmadarasi zsidóellenes pogrom részleteit dolgozza fel. Hogy talált rá a témára?
- Általában olyan témákhoz nyúlok, amelyek nem hagynak békén, amelyekre nincsenek kész válaszaim, amelyek tele vannak hazugságokkal vagy nyugtalanítóan szégyenteljesek. Ezzel a szörnyű esettel először még a nyolcvanas évek elején találkoztam, amikor a Kulákprést írtam, és a korabeli helyi újságokat bújtam.
- Ebben a történetben az is megdöbbentő, hogy a főhősök miként válhatnak a haláltáborok túlélőiből áldozatokká a saját falujukban.
- Emlékszem, először nem akartam hinni a szememnek, azt hittem, hogy ez talán félreértés, csak valami tényként tálalt híresztelés, hiszen ’45 után sokféle zavaros sajtótermék is megjelent.
- Ön szociológus is; készített személyes interjúkat, kutatásokat is a témában?
- Jártam Kunmadarason, és elég szomorú kép fogadott. Beszélgettem helyiekkel, találkoztam olyanokkal, akik gyerekként látták a kerítésen át, hogy az utcán szaladgáltak emberek. De magának a pogromnak az eseményeiről sok újat nem tudtam meg. Nem is azért mentem, nyomozni amúgy sem tudok, és ahhoz már késő is lett volna. Amit a történészek tanulmányaiból, a korabeli sajtóból, a perek idézett jegyzőkönyveiből kiolvastam, az nekem elég volt. Egyébként maguk a lincselések tényleg úgy mentek végbe, ahogyan erről a regény és a színdarab is beszél. Mint ahogy az is igaz, hogy a gyilkos hajszának nemcsak férfiak, hanem nők is részesei voltak – a gyalázkodásoktól az ütlegelésekig, és így jelennek meg a színpadon is.
- Talán az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy a vicces beszólásoktól miként jutnak el a tettlegességig.
- Ez a tömeg viselkedésének valami olyan súlyos pszichózisa, hogy ezt a folyamatot voltaképpen nem is tudom megérteni. Hogy melyik mesterségesen fölkorbácsolt gyűlölet milyen viselkedést vált ki tömegekből – hogy konkrétan mikor, mi hogyan hat. Már javában dolgoztam ezen a könyvemen, amikor menekültválságot övező hisztéria nálunk is kibomlott, és a korszellem persze óhatatlanul is beszűrődik az ember munkájába, miközben nem akarunk, ugye, tandrámát írni. De hát egy színházi előadás akkor is erősen politizál, ha a saját eszközeivel dolgozik, a maga nyelvén beszél, nem pedig politikusokén.
- Az előző azért is fontos kérdés, mert egy olyan választási kampányon vagyunk túl, amely kormányrészről antiszemita szólamokat is tartalmazott gyakorlatilag kimerítve a gyűlöletkeltést.
- A mi színdarabunk piaci hisztériájáról elég könnyen eszünkbe juthatnak a kormány uszító plakátjai, az egész médiát elárasztó gyűlöletkeltései – és megfordítva. Hogy kiket szúrnak ki, kikre tesznek gúnyos vagy gyalázkodó megjegyzéseket, kiket mikor hogyan csúfolnak és bélyegeznek meg. És kikre milyen stigmát sütnek rá hatalmi erőszakkal, amikor már maga a kormánypolitika állítja cselekvésének kellős közepébe ezt a rágalmazó gyűlölködést. Mintha valami folyamatos hecckampánnyá akarnák tenni mindennapjainkat, és már nem is tudjuk, hogy a lelátón vagyunk vagy a küzdőtérben, nézők vagyunk-e csak, vagy már részvevők – áldozatok-e, vagy netán tettesek is. Megtépáznak-e minket, vagy még nem – avagy már mi is megtépázunk másokat. És persze nem mindegy, hogy egy így megosztott társadalomban miféle viselkedés mögé áll a hatalmi erő, és mivé formálja a maga tömegét.
- A kisebbség, illetve annak képviselői miért válnak időről időre célponttá?
- Társadalomlélektani okokból is, bevált hagyományok követéséből is. Szomorú törvényszerűségek érvényesülnek időről időre abban, hogy mikor kik válnak megbélyegzett idegenné, kiátkozott eretnekké – származás, társadalmi hovatartozás vagy bármilyen önkényes besorolás, fölcímkézés nyomán. Manapság ugye az idegenektől kell félni – a háború alatt a „nem magyar honos” idegenrendészeti kifejezést használták erre –, a mai stigmát pedig leginkább „migránssimogatással” lehet kiérdemelni. De a célba vehetők köre sajnos gyorsan szokott bővülni. Elsőként nemkívánatosak az emberi jogi szervezetek, azok az aktivisták, akik fölhívják a figyelmünket a saját jogainkra, vagy akik arra serkentenek bennünket, hogy szót emeljünk. Sorra kerülnek azok, akik azon dolgoznak, hogy maradjon a sajtónak egy szabad szelete – legegyszerűbben úgy lehet velük elbánni, ha kivásárolják majd megszüntetik az újságjaikat. De mindnyájan könnyen belekerülhetünk a szórásba – civilek, szakemberek és egyéb akadékoskodók, de akár véletlenül vagy „tévedésből” is fölkerülhet bárki a listákra.
- Lehet ezt a folyamatot féken tartani? Esetleg törvényszerű, hogy egy ponton kezelhetetlenné válik?
- Hogy a megbélyegzés mikor mivel jár, és hogyan lesz tűrhetővé – vagy éppen tűrhetetlenné, mikor és hogyan lázadnak föl az áldozatok, és ez hogyan vált ki agressziót a „rendcsinálás” hatalmi oldaláról – hát ezek is szomorú vizsgálódások kérdései lehetnének. Hogy mi történik olyankor, ha a támadás ellenállást vagy lázadást vált ki, amikor aztán könnyebben lendülhet az ököl. Hogy előfordulhat-e az, hogy egy fölheccelt tömeg nekimegy valami kipécézett kisebbségnek, és közben maga mögött tudja a hatalmat, a törvényt és a rendet. A szembenállókat pedig törvényszegőnek és illegitimnek tekinti – mondjuk csak azon az alapon, hogy hiszen a választásokon le lettek szavazva, hát akkor mért nem fogják be a szájukat. De kialakult erőszak szociális feszültségekből, a nyomor következtében is – éhséglázadásokról és hasonlókról nemcsak történelmi példákat tudunk –, a „rendcsinálás” válaszlépése pedig könnyen válhat önkényes „igazságtevéssé” vagy akár lincseléssé.
- Mi a megoldás, el kell menekülni? A Soros Alapítvány például kivonul Budapestről.
- Balassa Péter, akitől valaha sokan és sokat tanultunk, a Kádár-rendszer idején Voltaire nyomán azt ajánlotta, hogy „műveljük kertjeinket”. És hogy mit lehet még tenni? Hátat fordítva rámutatni – ezt is Balassa mondta. Én nem tudok semmi okosat ajánlani, meg mostanában nem is vagyok ehhez eléggé optimista. Lehetséges-e arra törekedni, hogy úgy végezzük a dolgunkat, mintha normális országban élénk? És ne is vegyük tudomásul például az olyan boszorkányüldözéseket, amilyeneket a Magyar Idők cikksorozata folytat ellenünk? Hogy írókat kergetnének ki a Petőfi Irodalmi Múzeumból – mindenféle listák nyomán? Majd aztán tűnjenek el a muzsikusok a Zeneakadémiáról – vagy mi fog következni?
- Nem sérelmezte, hogy rákerült erre a listára?
- Hát inkább legyek a listán, mint hogy ezek megdicsérjenek.
- Az Egy piaci nap drámai csúcspontján, közvetlen a lincselés után elhangzik a Kossuth-nóta, az a dal, amit például a választás éjszakáján együtt énekelt sokakkal együtt a miniszterelnök és a szövetségese. Helyén van ön szerint ez a darabban?
- A Kossuth-nóta hosszú kultúrtörténetének a lényegéhez tartozik, hogy az idők során a legkülönbözőbb közösségek, tömegek, társaságok vagy alkalmi összecsődülések érezték magukat meghatva a maguk igaz vagy eltorzult hazafias lelkesültségétől, és miután véghezvittek valamit, nemzeti-közösségi érzést csiholnak ki magukból, és erre a dalra fakadnak. Mondhatni, hogy ez gyakran és szokásosan így megy végbe. Nem csoda, ha darabunk szereplői öntudatlanul is ezt a hagyományt követik – és már jóval korábban, mint az idei választás győztesei, akik ugyanehhez a nemzeti tradícióhoz csatlakoztak. Miközben a Kossuth-nóta tehet róla a legkevésbé (nem beszélve magáról Kossuthról), hogy mikor kik és hogyan veszik a szájukra, hogy nemzettudatosan öblögetnek, vagy meghatottan összetartanak, avagy sem.
- És mi következik a Kossuth-nóta után?
- Hogy mindnyájunknak el kell-e menni? Hová? Én nem tudok, és nem is akarok elmenni.
