Vágja le a körmét, mert úgy kopog a billentyűkön, mint a varrógép! – pirított rám haragosan Gréti néni, a zongoratanárnő. A lilásfekete haj alól szigorú pillantást lövellt felém aprócska, ráncos arca. Sajna, épp kamaszos lázadásom korszakára esett a mindkét fél számára megpróbáltatást jelentő különóra és kisujjam körmét növesztve igyekeztem bosszantani jobb sorsra érdemes és szebb időket látott zongoratanárnőmet.
Ültünk a Bocskai úti lakás nagy szobájában a pianínó előtt és ő talán arra gondolt, hogy mivé lett az a régi világ, amelyben jól nevelt lányok és fiúk engedelmesen ültek a kotta előtt és gyakoroltak. Nekem pedig az járt a fejemben, hogy míg én itt halálra unom magam, a srácok a Diószegi utcai játszótéren rúgják a bőrt, kopkáznak vagy snúroznak.
De nem volt mit tenni, a Mama ragaszkodott hozzá, hogy a bratyóval zongorázni tanuljunk. Nem mondta ki, de valójában ő is és sokan mások, képtelenek voltak megszabadulni a kispolgári vagy inkább polgári csökevényeiktől. A ’60-as években a korfa derékhadát még azok adták, akik a két háború között szocializálódtak és bizonyos társadalmi körökben alap volt, hogy a gyerek beszél németül és valamilyen hangszeren tanul. Többnyire zongorán. Én ugyan a Bajza utcai általános iskolában még az unokabátyámtól örökölt öreg hegedűn kezdtem reménytelen zenei pályám, de Gyuri bátyám súlyos fenyegetéseinek hatására felhagytam az otthoni gyakorlással.
Fotó: Anton Havelaar
Ám később a bátyám sem úszta meg, felváltva kínoztuk szegény Gréti nénit és a pianínót. Végül mindenki belátta, fölösleges anyagi és időpocséklás ez a dolog, bár érett fejjel azóta is nagyon bánom, hogy rosszkor, rossz időben ültem a forgatható zongoraszékre. Talán Gréti néni sem volt ideális személy arra, hogy kamaszokkal megszerettesse hangszerét, mert miközben mi a Beatlesért és a Rolling Stones-ért, Illésért, Metróért rajongtunk, a Für Elise-t kalapáltuk századszor is.
Ugyanígy bánom, hogy a német nyelvvel sem kötöttem mély és megbonthatatlan barátságot, pedig Szmolik Ede császári és királyi sorhajókapitány magadó türelemmel igyekezett navigálni a der-die-das útvesztőiben. Amikor találkoztam vele, Ede bácsi már talán a hetvenen is túl volt. Szikár, kissé hajlott öregúr, aki otthonában kopott öltönyben fogadott. A falon egy megsárgult fotóról azonban ifjú tengerésztisztként nézett le ránk díszegyenruhában.
Felesége, kedves, halk szavú idős hölgy volt. Az egyik kezén a kisujja láthatóan betegesen elvékonyodott, sorvadt. Ritkán beszélgettünk, de egyszer valahogy észrevette, hogy a kezét nézem és talán saját maga számára is váratlanul elárulta, hogy ’45-ben egy akna robbant a közelükben. A lányuk azonnal meghalt, ő megúszta egy repesszel, de a kisujját kis híján elvesztette. Megértettem, miért érzem azt a csendes szomorúságot, ami mindig belengte régi, szolid polgári ízléssel berendezett otthonukat. Ede bácsi egyszer még tiszti tőrét is megmutatta, amit a viharos évtizedek alatt is sikerült megőriznie.
Az I. világháborús élményeiről soha nem beszélt, így nem tudom, hogy milyen tengeri csatákban vett, vagy nem vett részt és hogy győzött-e vagy sem. De azt a csatát, amit azért vívott, hogy kiismerjem magam a német grammatika labirintusában - szomorúan kell megállapítanom -, elvesztette. Igaz, vereségünk nem volt teljes, hiszen a nála felcsipegetett morzsákkal egészen jól elboldogultam a néhai NDK-ban, ahol a lányok nem különösebben igényelték a névelők helyes használatát.
A létező szocializmus és a letűnt polgári világ furcsa együttélése volt ez az ötvenes-hatvanas években. A hatalom már nem szólt bele az emberek magánéletébe, így az egykor volt Márai-féle polgárság maradékai, ha csak nyomokban is, de feltámasztották valaha volt szokásaikat. A lódent felváltotta a szövetkabát, a micisapkát a kalap, nőknél, férfiaknál egyaránt. A Mama is elegáns bőrridikült (vagy -retikült) hordott, és vasárnaponként, amikor a többi polgári csökevény a Várban sétált, a Papa kalapemeléssel viszonozta a hasonló mód köszönt ismerősök üdvözletét. Akkor még a budavári palota a Savoyai-szoborral együtt magas deszkapalánk mögött omladozott. A turul is csak a Vár tövéből látszott, a Hilton helyén pedig egy romos gimnázium vasgerendái meredeztek.
Ha az állatkertben sétáltunk, utána beültünk a Gundelbe, ami akkor - egykori fényének romjain - megfizethető hely volt. Nekem azzal sikerült némi feltűnést keltenem, hogy a Papa szép, világos nyári öltönyének zsebébe csúsztattam egy paprikás csirkecombot, gondolván, jó lesz az otthon szűkösebb időkben. A Papa és a Mama nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek. Mivel a családban ismeretlen fogalom volt a gyermekek fizikai bántalmazása, maradt a szóbeli ejnye-bejnye. A régi időkből ottmaradt főpincér pedig komoly arcot öltve sietett a Papa segítségére egy nedves asztalkendővel, de közös igyekezetükben is csak a folt növekedését tudták elérni.
A polgárság azóta eltűnt Magyarországról, hogy helyét átadja a kinevezett ál-polgároknak. Én a régiek előtt emelem meg virtuális kalapomat.
