A 71. Cannes-i Filmfesztivál egyik alapvető kérdése volt, hogy vajon a nagy nevek – mint Mike Leigh, Paolo Sorrentino vagy akár Nemes Jeles László – enigmatikus visszautasítása és a vérfrissítés következtében vajon tényleg sokkal erősebb lesz-e a versenyprogram, mint a korábbi években. Nos, válaszunk így félidőnél még nincs, de annyi örömhírrel már szolgálhatunk, hogy jelen pillanatban az Arany Pálmára egyik legnagyobb esélyes kelet-európai alkotó: a lengyel Pavel Pawlikowski, aki a Hidegháború művével lenyűgözte a Croisette-et.
HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM
Nagy kérdés volt, hogy az Idáért Oscar-díja után mihez kezd Pawlikowski. Nagy amerikai blockbuster helyett úgy döntött, hogy egy igazán személyes történet alapján forgat: az alap pedig a szülei kalandos élete volt. Persze, a film fikció, Wiktor a zseniális zeneszerző és koreográfus és Zula a tehetséges énekes- és táncoslány kalandos szerelme, mely mindenféle politikai rendszer és földrajzi határok felett áll. Wiktor vidéken, egy tehetségkutató akció keretében fedezi fel a lányt még az ötvenes évek elején, magával viszi Varsóba, ahol nagyon hamar sztárrá válik. az első berlini turné idején a férfi eldönti: eljött az alkalom a disszidálásra. várja is lányt a határon, de ő nem jön. A szerelem azonban nem alszik ki, a következő években hol Párizsban, hol Jugoszláviában futnak össze, míg Zula egy külföldi névházasság következtében a férfihoz költözik Franciaországba. Az élet azonban másképpen fáj itt: Wiktor elveszti a férfiasságát azzal, hogy „csak” egy emigrációba kényszerült művész, Zulában pedig ez a lelki fájdalom honvágyat ébreszt és visszamegy Lengyelországba. Wiktor követi, noha tudja, hogy ezáltal börtönbe kerül. Egyszóval, ez a két ember nagyon boldog szeretne lenni, de a körülmények miatt ez nem lehetséges a számukra. Pawlikowski a történetet csodálatos – fekete-fehér – képsorokban meséli el olyan lírai lezárással, mely megkoronázza a művet és értelmet ad az örök szerelem frázisának.
Thierry Frémaux azon törekvése, hogy a kritikusok ne izgassák fel az alkotókat, csak részben sikerült, hiszen a gálákra csak bejutnak a kivételezett legnagyobb nemzetközi orgánumok – amiről van véleményünk –, de inkább foglalkozzunk a Cannes-i versenybe huszonhárom év után visszatérő Spike Lee-vel, aki azzal kezdte a versenyműve, a BlacKkKlansman sajtóbeszélgetését, hogy nem érdekli mint gondolnak az újságírók a filmről. Ami, nem mellékesen az utóbbi tíz és legerősebb műve a színes bőrű rendezőnek. A komikus az egészben, hogy a filmről alkotott vélemények pozitívak, viszont többen megkérdőjelezték, hogy mi értelme volt egy a hetvenes években játszódó műnek (melynek a lényege, hogy egy zsidó rendőr közvetlenül és egy fekete kollégája pedig közvetve beépül a Klu Klux Klánba) a végére bevágni Heather Heyer halálát, akit egy szélsőséges férfi gázolt halálra Charlottesville-ben 2017 decemberében, miközben a rasszizmus ellen tüntetett.
Lee elmondta: amikor ez megtörtént, már túl voltak a forgatáson és reménykedett abban, hogy az a fickó, akinek nem mondja ki a nevét és ott van a Fehér házban, ha megszólal, akkor a szeretet és nem a gyűlölet mellett foglal állást. Az aktivizmusáról híres Spike Lee ezután néhány percen belül legalább tízszer „motherfuckernek” nevezte Donald Trumpot. Ez a szó igen vulgáris jelentésétől kezdve egészen az ellenszenves emberig terjedhet, de az biztos, hogy Lee nem a finom verzióra gondolt. Miképpen az is világos beszéd volt, hogy szerinte ma az Egyesült Államok az őslakosok kiirtása és a rabszolgaság kultúrája továbbra is. Hozzátéve: a jobboldali „szarság” az egész világon erősödik és szeretné, hogy a filmje mindenkinek szóljon. Úgy legyen!
