Az a világbajnokság szó szerint bevonult a történelembe. Társadalom-tudósok egyöntetű állítása szerint „a berni csoda”, az NSZK együttesének szenzációs diadala, a magyarok ellen a döntőben elért 3:2 lelkileg talpra állította Németország nyugati felét. Ha meggondoljuk, hogy alig tíz évvel korábban micsoda gaztettek özönét követték el a németek az emberiség ellen, akkor szinte felfoghatatlan: ilyen közelmúlt után egy futballgyőzelem újrateremthette az identitást. Ám nem kevesen úgy vélik, még ennél is többről van szó: szerintük 1954. július 4. (ekkor rendezték a döntőt) voltaképpen „az NSZK születésnapja”.
Annak idején persze még nem az egész glóbuszé volt a vb, hiszen Európa és Dél-Amerika képviselőin kívül csak Dél-Korea és Mexikó csapata szerepelt a tizenhatos mezőnyben. Noha a televízió először sugárzott élő adást a világbajnokságról – az Európai Műsorszolgáltatók Szövetsége, az EBU 1954-ben alakult meg –, mindössze kilenc meccs került a képernyőre, az is a rendező Svájcban és a környező országokban. Tévét kevesen láttak, a lebonyolítást pedig még nehezebb volt követni: a huszonnégy csoportmeccs helyett tizenhatot rendeztek, az első körben minden résztvevő két csoporttársával találkozott csupán. (Honfitársaink kilencet gurítottak Dél-Korea legjobbjainak és nyolcat az NSZK tartalékos gárdájának; a törökök megúszták a magyar gólzivatart.)
Igaz viszont, hogy három döntőt is tartottak a tornán. A legjobb nyolc között a magyar–brazilt tekintették annak. A hazai várakozásra jellemző, hogy feljegyezték: a meccs alatt a Balatonfüredről Székesfehérvárig tartó személyvonaton közlekedőknek a vasutasok a legtöbb állomáson kiírták a mérkőzés állását, még a gólszerzők nevét is gondosan feltüntették. Majd az utolsó negyedórát együtt hallgatta az utazóközönség Polgárdiban, ahol – miközben a szerelvény állt – kihangosították a találkozó rádióközvetítését. A meccs 4:2-vel zárult, csakúgy, mint – hosszabbítás után – a második döntő, a legjobb négy között vívott magyar–uruguayi rangadó, melynek nyomán a magyar válogatott minden idők legmagasabb Élő-pontszámát (2235) érte el. (Az 1970-ben világbajnok brazil labdaművész-együttes hasonló értéke 2046, hazánk fiainak ötvenes évekbeli átlaga 2060 volt.)
Mivel ötvennégyben honfitársaink felülmúlták az előző vb ezüst-, majd aranyérmesét, és a döntőben azzal a nyugatnémet csapattal találkoztak, amelyet az első szakaszban 8:3-ra legyőztek, ráadásul a döntőben az NSZK elleni csoportmérkőzésen lerúgott Puskás Ferenc is szerepelhetett, senkiben nem volt kétség, melyik válogatotté lesz az aranyérem. Ám nyolc perc után hiába vezetett 2:0-ra a toronymagas favorit, a németek 3:2-re fordítottak. A körülményeket már mindenki fejből fújja, így az is közkincs, hogy a meccs előtti éjszakán rézfúvósok zenéltek a magyarok solothurni szállodája előtt. Megnéztem, hol van a Berntől harminc kilométernyire lévő városban a Hotel Krone. A Hauptgassén. Gondolják, hogy létezik egyéb esélyes, amely akármilyen kis település főutcáján lakik? Ne csodáljuk, ha a berni Wankforf stadionban sem volt megnyugtató a muzsika...
Annál inkább hallatszott „a német Szepesi”, Herbert Zimmermann rádióriporter diadalkiáltása: „Aus, aus, aus, aus! Das Spiel ist aus! Deutschland ist Weltmeister!” (Vége, vége, vége, vége! Vége a meccsnek! Németország világbajnok!)
Az aranyérmes helyezése ötödik, pontszáma 1939 volt az Élő-listán a vb előtt. Ezzel együtt Magyarország válogatottja lett a futballtörténet első kétszeres vb-ezüstérmese. Bár mindkét vereséget óriási csalódásként érték meg idehaza – akkor még lázálmokban sem sejtették, mi az igazi keserv, fogalmuk sem lehetett a 2010-es évek mindent alulmúló, "andorrai", "luxemburgi", "kazahsztáni" nihiljéről –, legyünk nagyon büszkék honfitársaink 1938-as és 1954-es szereplésére egyaránt.
Bármennyire szomorú is a németek és az ő 1939-ük emléke...