A sorszámozás nem véletlen, és nem is egyfajta gúny. Pusztán annak jelzése, hogy az immár negyedik kormányzására készülő Orbán Viktor mindig más személyiséget mutatott; más volt 1998-ban, 2010-ben, 2014-ben és most 2018-ban is. Hogy ő maga változott-e, vagyis a jelleme, a karaktere alakult át, avagy tudatos beavatkozás révén lett másmilyen, ezt nehéz eldönteni. A valószínű az, hogy mindig a körülmények alakították őt, a politikai helyzet, a kijelölt cél eléréshez szükséges stratégia. A cél pedig sosem lehetett más, mint a hatalom megtartása, előbb a politikai „barátok”, utóbb a politikai ellenfelek szétzilálása. Ehhez mindig megtalálta a megfelelő eszközöket és partnereket; nem vitathatjuk el tőle, hogy megtanulta a hatalomgyakorlás minden hasznos, de minden ellenszenves módját, eszközét is.
Könnyedén és rugalmasan váltott, lépett át új személyiségbe, miközben a mélyben megmaradt az, aki: egy uralkodásra vágyó, ha kellett, taktikus, de inkább kemény, helyenként kegyetlen személy. A kegyetlenséget itt nem a középkori értelemben kell értelmeznünk; Orbán pusztán értésére adta mindazoknak, akikkel harcban állt vagy elégedetlen volt, hogy jaj a legyőzöttnek. Egyéniségének ez az oldala fokozatosan vált egyre erősebbé, feltehetően tudatosan járta ezt az utat: egyértelmű jelét adva annak, hogy vele nem üdvös harcba szállni. Sértés, támadás nem maradhat megtorlatlanul, jó, ha ezt mindenki tudja. És tudja is.
Eközben ciklusról ciklusra új ideológiai alapokat rajzolt fel, amelyek persze kellően homályosak voltak ahhoz, hogy bármilyen értelmezés beleférjen, azaz egy pillanatig sem szűkítették a mozgásterét, ugyanakkor folyvást megfejtendő leckét adtak az elemzőknek, az ellenzéknek, de még a saját tábornak is.
Most például az illiberalizmus korábban meghirdetett világától ugrott hirtelen egy nagyot; ma a kereszténydemokrácia építése lett az ideológiai máz, amely feljogosítja őt arra, hogy azt tegyen, amit akar. Orbán lazán és könnyedén köt össze látszólag nem összetartozó dolgokat, és fogalmaz meg nagyravágyó terveket. Hogy ő maga hisz-e ezekben, abban például, hogy mi az Unió első öt országához fogunk tartozni, az szinte mindegy is. A lényeg, hogy a választói hisznek neki. Még pontosabban: ha nem hisznek is, netán érzik szavai mögött a túlzásokat, tudják: mások ennyire sem képesek.
A IV. Orbán más, mint az elődei voltak. Újra csavart egyet önmagán, ezúttal az ország, értsd: a három harmad miniszterelnökeként szónokol. Most azt üzeni: megbocsát az ellene vétkezőknek – értsd: az ellene szavazóknak -, úgy tesz, mint aki maga mögött hagyta fenyegető énjét. IV. Orbán elfelejtette két hónappal ezelőtti önmagát, azt a III. Orbánt, aki elszámolást (értsd: leszámolást) ígért a vele szembemenőknek. IV. Orbán határozottan kilépett az ország határai mögül, hogy begyűjtse maga köré Európát, Oroszországostól, Törökországostól, Unióstól. IV. Orbán a kontinensen akarja megvetni a lábát, mégpedig legalább 2030-ig.
Amúgy Szent Orbán ünnepét május 25-én tartják. Ezt csak a perspektíva miatt említem.
