Kedden kimentem a pesti, Kossuth téri tüntetésre, úgy terveztem, hogy megdöntöm a rendszert, de egy tatárbifsztek és jó pár hazai sör bedöntése lett belőle egy régi francia cimborám, Pierre társaságában, aki mostanában John Fitzgerald Mickey Willis-nek nevezteti magát. A tüntetésen nem éreztem rosszul magam, elvégre összefutottam volt népszabis kollégákkal, s ez mindig öröm, sőt, láttam jó néhány egykori Magyar Nemzetes újságírót, amit csak azért mondok, mert szentül elhatároztam, hogy szolidaritásból annyiszor írom le a Magyar Nemzet szót, ahányszor csak tudom.
Visszatérve John Fitzgerald Mickey Willis barátomra: a barátnőjével töltenek pár napot Pesten, de terveznek elmenni Debrecenbe, Egerbe, Tokajba, a Balatonhoz, aztán Nagyváradra és Kárpátaljára is. John Fitzgerald Mickey Willis ugyanis új szerelmének be szeretné mutatni ezt az országot meg a régiót, meg akarja mutatni neki, hogy miféle szerzet ez a magyar nemzet, amelyről a Lille-ben élő szerelme voltaképpen semmit sem tud. Ami nem az ő hibája. A huszonéves lány először jár Magyarországon, korábban annyit tudott róla, hogy Budapest építészete csodálatos, a fürdői unikálisak, a Duna-hidak pedig páratlanul szépek. Most megismerkedett azonban egy nagyon fontos magyar tüneménnyel, amely a maga fizikai valóságában sajtos-tejfölös lángosként jelenik meg az érzékszerveinkkel még fölfogható jelenségek világban.
John Fitzgerald Mickey Willis-szel nem láttuk egymást hét éve, de kapcsolatban vagyunk, legutóbbi információm az volt róla, hogy egy hajón dolgozik Franciaország és Anglia között, egy Côte dés Dunes nevű kompon, amely Calais és Dover között szállítja az utasokat. Nagyon boldog, ha a lába nem érinti az európai kontinens földjét, mert kissé nehezményezi, ami a szárazföldön történik. Nem bírja, ha a muszlimokat válogatás nélkül terroristákkal azonosítják, nem szereti Marine Le Pen pártját, de szerencsére nem ismeri Monsieur Viktor Orbánt. Sem ő, sem a barátnője. Pierre munkabeosztása kiváló: két hét a hajón, két hét odahaza Lille-ben. A hajón a munka tizenkét órás, aztán tizenkét órás alvás következik egy kis kabinban. A fizetés jó, mondta John Fitzgerald Mickey Willis, és amíg a hajón vagyok, legalább addig sem vagyok Európában. Nem mintha nem volna az unió híve. De bejárta a volt francia gyarmatokat és protektorátusokat, Észak-Afrika több országában közelebbről megismerkedett a hazánkban lenézően migráncsoknak nevezett emberekkel, és azt mondta, ritka vendégszeretőek, őt például soha sem franciázta le senki sehol, se Marokkóban, se Algériában – pedig ott volna rá igény. Az Algériában feketelábúnak nézett John Fitzgerald Mickey Willis nem él a Nagy-Franciaország bűvöletében, ő és a barátnője inkább a La pâte à galettes de blé noir traditionnelle nevű ételköltemény bűvöletében élnek, tessék utána nézni a neten, szerintem sokkal jobban megéri a La pâte à galettes de blé noir traditionnelle elkészítésén fáradozni, semmint Európa szétverésén, és életmentő segítségre szoruló emberi lények dehumanizálásán. John Fitzgerald Mickey Willis barátom pár éve vett egy kis saját hajót, az volt a neve, hogy Jeanneau. Szabadidejében tengerre szállt, úgymond kihajózott – mármint ha ez a szó értelmezhető a csolnakocska szerű Jeanneau esetében –, eltávolodott az európai partoktól, és a francia felségvizekről tűnődve visszanézett.
John Fitzgerald Mickey Willis nem állítja magáról, hogy baloldali ember, azt sem, hogy jobboldali, azt állítja csak, hogy harmincéves korára eljutott oda, hogy eddig egyetlen francia államfőt és annak egyetlen kormányát sem méltatta különösebb figyelemre.
Szerencsés ember vagy, mondtam neki. Kompemberként két világ határán élhet, megteheti, hogy nem tudja fölsorolni a francia kormány tagjait, és megteheti, hogy ne érdekelje Monsieur Orbán. Kérdezte, hogy miért mentem ki a tüntetésre, és amikor elmagyaráztam neki, a vállát vonogatta, s azt firtatta, hogy nem rendelnénk-e még egy sört. Majd azt kezdte magyarázni, hogy a tengeren akkor is jól érzi magát, ha nem érzi jól magát. Európáról azt gondolja, amit Emmanuel Macron elnökről: gazdag, jó híre van, jól mutat a tévében, de a feje üres, és csak politikai frázisok gyártására alkalmas. Én nem értek egyet vele, mert habár Európa valóban gazdag és jól mutat a tévében, de a feje nem üres. Ezen a kontinensen született meg a konzervativizmus, a liberalizmus, a nacionalizmus, a szocializmus, az anarchizmus és a dekadens nihilizmus eszméje, sőt, itt született Kant, Hegel és Marx, a La pâte à galettes de blé noir traditionnelle nevű ételről nem is beszélve. Ennek a névsornak lesz folytatása.
A kompembernek azt javasoltam, hogy szabadidejében szálljon tengerre, úgymond hajózzon ki, távolodjék el az európai partoktól, és a francia felségvizekről nézzen vissza ránk lassan, tűnődve. John Fitzgerald Mickey Willis, ilyen emberekre volna szükségünk, mint te vagy. Hát gondolkodj kicsit. És gyere vissza, kérlek, Európába, míg utánad nem megyünk innen a tengerre - mindahányan.
