Egyelőre csak annyit vehetünk biztosra, hogy a Jobbik szombati kongresszusán eldől, ki lesz Vona Gábor utóda. Az már a jövő zenéje, hogy a tisztújítással visszavonhatatlanul lezárul-e egy korszak a Jobbik életében. Bár Vona nemcsak elnöki tisztségéről köszönt le, hanem parlamenti mandátumát sem vette át, ne vegyünk mérget rá, hogy végleg bedobta a törölközőt. Tanácsadóként a tűz közelében marad, és – függetlenül attól, milyen posztot tölt vagy nem tölt be – jelentős befolyással lehet a Jobbik politikájára.
A 2006 őszén elnökké választott Vona Gábor volt az, aki a kilátástalan helyzetben lévő Jobbikot stabil középpárttá tette. Kezére játszottak a Gyurcsány-kormány elleni utcai zavargások, a felkorbácsolt indulatokat kihasználva létrehozta a félkatonai Magyar Gárdát. A markánsan szélsőjobboldali Jobbik – eleve meglévő antikommunizmusa mellett – heveny cigányellenességgel, antiszemitizmussal, homofóbiával növelte táborát. Aztán ugyanez a Vona Gábor volt az, aki a 2014-es parlamenti választás előtt óvatosan, majd egyre határozottabban igyekezett a néppártosodás meghirdetésével a politikai centrum felé vezetni a Jobbikot.
„Döntsd el melyik oldalon állsz!” – hirdette sokáig a jobbikos sajtó. A néppártosodás időszakában a barikád helyett a híd lett az új jelkép. Vona ekkor már arról beszélt, hogy a társadalom minden rétege között hidakat kell építeni. „A Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el. Igen. Ez történt” – vallott a pártelnök 2016 nyarán.
Vona Gábor azért mondott le, mert megígérte, hogy távozik, ha a Jobbik nem nyeri meg a választást. A Jobbik hiába a legerősebb szereplő az ellenzéki térfélen, a győzelembe vetett hit miatt a pártban csalódást keltett az eredmény. Ráadásul a számvevőszék által megállapított tiltott finanszírozás – bármennyire megalapozatlannak tartják is a büntetést a Jobbikban – összesen több mint 660 millió forintos kiadással fenyeget, ami padlóra küldheti a pártot. A Jobbikot politikai és anyagi értelemben is konszolidálni kellene. A párt elnöksége Sneider Tamás és Gyöngyösi Márton párosát látja legalkalmasabbnak a feladatra (előbbi elnök lenne, utóbbinak az eddig nem létező elnökhelyettesi tisztséget szánják).
A jobbikosok újabban a „demokratikus” jelzővel illetik pártjukat. A szélsőjobboldali múlt miatt azonban a Jobbik környékén nem hemzsegnek a makulátlan demokratikus előélettel rendelkező politikusok. Sneider hajdan – Roy néven – az egri bőrfejűek egyik vezetője volt, Gyöngyösi a nyelvbotlásnak minősített „zsidólistázós” beszéde révén szerzett kétes hírnevet. Furcsa belegondolni, hogy most ők ketten számítanak a Jobbikon belüli mérsékelt irányzat reprezentánsainak.
A parlamenti választáson a Jobbik egyetlen jelöltjét sem léptette vissza más ellenzéki induló javára. A kormányellenes tüntetők közben a teljes ellenzék együttműködését követelik. Szembe kell nézniük azzal, hogy erre pillanatnyilag még kevesebb az esély, mint abban az időben volt, amikor Vona Gábornak hívták a Jobbik elnökét.
