Kosztics Péter belefogott, hogy komfort nélküli családi házába fürdőszobát építsen. Az 53 esztendős, alsószentmártoni, roma férfi az elmúlt nyolc hónapban újra cserélte tönkrement tévéjét és automata mosógépét. Azért telt mindezekre, mert több mint tízévi állástalanság és közmunka után, tavaly áprilisban felvette őt egy autóalkatrészgyár, a bólyi ipari parkban működő Eckerle Kft.
– Közmunkásként 54 ezret kaptam, itt viszont 130-at – mondja a köpcös férfi, akit égszínkék szeme miatt „tejeskávé”-nak, vagyis keveréknek tartanak a többiek. – Ennyi pénzt addig sosem láttam. Kerestem én állást sokfelé éveken át, de nem volt, csak a közmunka maradt.
Kosztics azután jelentkezett a gyárba, hogy fiát két hónappal korábban már felvették. Ifjabb Kosztics Péter négy gyermeket nevel párjával. A 33 esztendős férfi nyolc évig a lánycsóki savanyítóüzemben dolgozott, ám onnan egy tulajdonosváltás után leépítették, így neki is be kellett érnie a közmunkával. Közben ő is próbált rendes munkát keresni, végül egy barátja tanácsára, aki az Audinál havi 250 ezret keres úgy döntött, elszegődik Győrbe. Ám lebeszélték:
– A feleségem meg a plébános is kért, hogy ne menjek, és hallgattam rájuk – magyarázza visszakozását. – Hiába sok a pénz, ha havonta egyszer-kétszer jöhetek haza. Alig láttam volna a családomat. Szerencsére jött ez a bólyi állás.
A „most mire telik?” kérdésre elneveti magát:
– Az egyik politikus egyszer a közmunkásokról azt mondta, hogy havi 47 ezerből meglehet élni. Hát, tényleg nem haltunk éhen. Most viszont háromszor annyit viszek haza, úgyhogy telik mindenre. Van egy 63 négyzetméteres, kétszobás házunk, azt duplájára bővítjük. Az alap már kész, az anyag egy részét pedig megvettem. A család segít az építkezésben. Hatalmas előrelépés lesz ez nekünk, de kell hozzá még pár év.
Az 1280 lelkes, csakis romák lakta Alsószentmártonban nagy változást hozott, hogy a közelben működő cégek mintegy ezerkétszáz új állást hoztak létre 2016 ősze óta. Azon túl, hogy a már említett Eckerle jelentősen bővítette gyártókapacitását, megnyílt Mohácson a Csányi Sándor tulajdonában lévő Bonafarm-csoport 800 embert foglalkoztató vágóhídja. Alsószentmártonban az elmúlt negyedszázadban az aktív korban lévők 85-90 százaléka állástalan vagy közmunkás volt, illetve – a szürke gazdaságot erősítve – napszámból élt. Piaci alapon működő cégeknél a szentmártoniak egy-két százaléka kapott munkát. Most – bár még mindig van 75 közmunkás a faluban és 150 a segély mellett napszámból élők száma – legalább másfélszázan piaci alapon működő cég bejelentett alkalmazottjai. Így Alsószentmárton 420 aktív korú lakójának csaknem 40 százaléka „igazi” munkát végez, olyan fizetésért, ami errefelé korábban elképzelhetetlen volt. Ennek köszönhetően több tucatnyi portán kezdtek felújításba, bővítésbe, ablak- és ajtócserébe, fűtéskorszerűsítésbe, a víz bekötésébe, fürdőszoba építésbe.
– Nem igaz, hogy mi romák nem kerestünk munkát, a munka került el minket. – mondja a fiatalabb Kosztics. – Ha van a közelben, akkor mi igenis akarunk dolgozni.
Szavait egy régebbi történet is erősíti. 2005 után a Pécsett működő finn tulajdonú elektronikai cég, az Elcoteq 2-3 év alatt 3 ezerről 7 ezerre növelte dolgozói létszámát, s akkor több busszal vittek innen naponta csaknem 200 embert dolgozni. Aztán az Elcoteq leépítésre, majd 2011-ben bezárásra kényszerült, s vége lett a rendszerváltás utáni munkavállalói aranykornak a dél-baranyai faluban. Most mindenki azt reméli, tartós marad ez az állapot.
A bezártságot elviselni a legnehezebb, mondja Balog Miklósné
Balog Miklósné is ebben bízik. A 39 éves asszony három gyereket nevelt fel férjével, s eddig csak a közmunka létezett számára. Tavaly októberben felvették az autóalkatrészgyárba. Az asszony a házuk udvarán álló filagórián ültet le, s ott beszél tapasztalatairól. Nem titkolja, hogy az első három hónap nagyon nehéz volt:
– Az éjszakázás még mindig az. Mire hazaérek, zombi vagyok. Sokan nem is bírták. A fiam se: pár hét után elküldték. Vele az is baj volt, hogy munka közben énekelt. Még fiatal, majd megkomolyodik. A férjem nem vállalna ilyen munkát, inkább a napszám. Sokan a bezártságot nem bírják. A romák a szabad eget szeretik. Én is, amint hazaérek ülök ide ki.
Beszéltem olyan szentmártonival, akit kitettek a bólyi üzemből próbaidő alatt. A 30 éves Klaudia ekképp foglalta össze a saját esetét:
– Másfél hónap után elküldtek, mert kétszer hiányoztam. Először a kisfiam beütötte az ujját, és bevittem a kórházba, mert attól féltem, hogy eltört neki. Másodszor meg a fülem fájt, azért nem mentem be. Üzentek, hogy már ne is menjek. Nem tűrik a hiányzást.
Az ifjabb és idősebb Kosztics Pétert is kérdezem arról, mennyire volt nehéz megszokni a gyári munkát. Ők is úgy vélik, hogy aki kibír 2-3 hónapot, az már marad. Az ifjabbik Kosztics hozzáteszi:
– Van egy full jobbikos cimborám, ő azt mondja, hogy a cigányok sokszor félnek élni a lehetőséggel. Szerintem igaza van.
– Mit jelent a maga értelmezése szerint, hogy félnek a lehetőségtől? – nézek rá kérdőn.
– Hát, ezt én se tudom igazán megfogalmazni – vakarja a fejét. – Ez valami hatalmas titok. Olyan, mint a fekete lyuk, amiről tudjuk, hogy van, de nem értjük.
Jovánovics Roland a szalagmunka fizikai megterhelését szokta meg nehezen, tudom meg feleségétől, a 24 éves Ancsától, mivel a férfi most is munkában van a mohácsi vágóhídon.
– A férjem asztalosnak tanult, itt meg belezni kell, és ez nagyon más munka. A keze eleinte fájt és feldagadt, de nem akarta feladni. Most már nem panaszkodik.
Ancsa férje 180-190 ezer forintot visz haza. A házaspár két kicsi gyerekkel a feleség szüleinél lakik, és szűken vannak. Már ki is szemeltek több házat, ami megfelel, az 4-5 millióba kerül, a szocpol mellett azonban fel kell venniük 3 millió hitelt. Roland fizetéséből ez vállalható lesz.
Az Alsószentmártonnal szomszédos falvak eddig főleg közfoglalkoztatásból vergődő, roma lakói közül is sokan munkához jutottak az elmúlt 8-12 hónapban. Egyházasharasztiban élő Petrovics Péter öt éven át volt közmunkás, most ő is a bólyi ipari parkba ingázik már jó egy éve. A feleségével két gyermekről gondoskodó, 27 esztendős férfi elmondja, hogy ő is nehezen szokta meg az éjszakázást, viszont a 140 ezer forintos fizetés kárpótolja. Kétszobás házat vettek 1,3 millióért, fürdőt, épített bele, kicserélte a nyílászárókat, erre elment félmillió. Mindez hitelből történt, öt évig kell fizetniük havi 34 ezer forintot, de a fizetésből telik rá. A férfi meg szeretné szerezni a jogosítványt, aztán pedig autót venne. Két éve már vett egy 1999-es Nissant, de mivel a jogsit nem tudta letenni, el kellett adja a kocsit.
– Nem is vezette? – csodálkozom el rajta.
– Nem tehettem jogsi nélkül.
– De azért csak kipróbálta?
– Egy kicsit – vallja be huncut szemmel. – De jogsi nélkül nem mertem nagyon használni. Most viszont leteszem a jogsit. Pénzem is van rá.
Mindjárt megmutatja, hogy kinek adta el a „nagykorú” Nissant. Két házzal odébb lakik barátja, Bicskei Ádám, aki tavaly április óta ugyancsak a bólyi ipari parkba jár dolgozni. A 25 esztendős férfi eredetileg bolti eladónak tanult, de szakmájában sosem kapott munkát, ezért közfoglalkoztatott volt. Mivel feleségével két gyereket nevel, abból a pénzből nem telt semmire. Most viszont belefog a család 150 éves házának korszerűsítésébe. Nyáron újra cserepezik a tetőt, és beszerelik a központi fűtést, már meg is vették hozzá a radiátorokat.
– 130 ezret keresek, telik rá – jelenti ki büszkén. – Nem bánnám, ha nyugdíjig maradhatnék. Higgye el, nem igaz, hogy mi romák nem akarunk dolgozni. De nehéz nekünk megszokni a gyári munkát. Nekem is az volt. Kint a földeken a napszám talán még nehezebb. Esőben, hidegben, kánikulában. De az más, azt szeretjük.
Amúgy azok a dél-baranyai romák se jártak rosszul, akik végül maradtak a napszámnál. Egyikük elmondta, hogy amióta több állást kínálnak a környéken az ipari üzemek, és persze innen is elindultak már külföldre dolgozni a legbátrabbak, azóta kevesebb lett a jó alkalmi munkás, ezért a napszámosok nyolcórás bére 3-4 ezerről felment 5-6 ezer, sőt néha 7 ezer forintra.
