Visszaemlékezések szerint az amerikai elnök beszédíróit is meglepte, amikor F. D. Roosevelt a Négy szabadság beszédében (1941. január 6.) a vallás- és lelkiismereti szabadság, a gondolatok kifejezésének szabadsága és a szólásszabadság mellett azonos súlyú alapjogként sorolta fel a félelemtől és nélkülözéstől mentes élethez való jogot, mint a szabadság és a demokrácia megőrzésének előfeltételét. A félelemtől való mentesség az egzisztenciális fenyegetettségre és félelmekre is vonatkozik. A nélkülözéstől mentes élet jogából a társadalom és az általa fenntartott állam azon morális kötelezettségei erednek, amit azért kell teljesítsen minden egyes polgár felé, hogy senki se kerüljön olyan helyzetbe, amelyben a formálisan deklarált szabadságjogok, társadalmi esélyek és lehetőségek valós értéke számára lenullázódik – mert egzisztenciális veszélyeztetettsége, méltóságának, önbecsülésének súlyos megrendülése miatt esélye sincs, hogy élhessen ezekkel –, így sem értelmezni, sem értékelni nem képes e jogokat, lehetőségeket. Megszűnik a demokrácia, ha ez társadalmi méreteket ölt. Állandó egzisztenciális fenyegetettségben élő, kilátástalan emberek számára a biztonság ígérete, vagy a zsák krumpli biztonsága sokkal többet érhet, mint az elvont szabadság eszmények, amelyek valós értéke már régen megszűnt számukra.
Az első generációs, negatív szabadságjogok lényege, hogy az állam és a hatalom mit nem tehet meg a polgárokkal szemben. A félelemtől és nélkülözéstől mentes élethez való jogból azok a modern pozitív szabadságjogok következnek, melyek lényege, hogy az állam és a hatalom mit köteles tenni azért, hogy minden polgárának biztosítsa önbecsülése, méltósága és szégyenmentes élete társadalmi alapjait, hogy megőrizze az alapvető jogok és lehetőségek valós és egyenlő értékét, s így a demokrácia fenntarthatóságát generációkon át.
A modern társadalmakban tömegessé vált az alkalmazotti lét a vállalati menedzsmenttől az egyszerű dolgozókig. Olyan tömeges megélhetési kiszolgáltatottság jött létre, mely az első generációs szabadságjogok megfogalmazásakor még előreláthatatlan volt. A demokrácia megőrzése, de a fennálló rend morális legitimációja miatt is szükség van azon pozitív szabadságjogokra, melyek a társadalom minden egyes tagja számára biztosítják, hogy veleszületett képességei és tehetsége (s ne születéskori társadalmi helyzete) határozza meg ambícióit, élettervét és azt, hogy mire viszi életében; minden olyan élethelyzetben, amelyben teljeskörű normál funkcionálóképessége és ezzel egzisztenciális biztonsága oly mértékben megrendül, hogy önerőből nem képes azon úrrá lenni, intézményes, társadalmi segítséget kapjon.
Innen ered az oktatás, a tehetséggondozás és a társadalmi esélyteremtés, valamint a társadalmi biztonságot garantáló társadalombiztosítás intézményeinek (egészség, baleset, rokkantság, nyugdíj, munkanélküliség) prioritása, továbbá a túlzott és elfogadhatatlan társadalmi egyenlőtlenségek létrejöttének kivédése. A túlzott gazdasági koncentráció túlzott politikai-hatalmi koncentrációhoz, oligarchiához vezet. Ráadásul egy ponton túl a gazdagok további gazdagodása morálisan már nem igazolható, mert már csak a szegényebbek további elszegényítésével érhető el.
A rendszerváltás kezdete óta eltelt évtizedekben az „írástudók” súlyos mulasztása, hogy nem ismerték fel (kellő számban) ezen alapvető összefüggéseket. Árulásuk abban (is) rejlik, hogy rövidlátó, önző egyéni stratégiákat követve csak saját egzisztenciális biztonságukkal, gazdagodásukkal törődtek. Nem értették meg a pozitív szabadságjogokat érvényesítő elsődleges társadalmi igazságossági intézmények jelentőségét, s „maradék elven”, afféle „fakultatív méltányoskodásként” tekintettek az olyan intézményekre, mint az egészségügy, a társadalombiztosítás ágai, az oktatás. Akik most a „tudatlan tömeget” okolják a nekik nem tetsző választási eredmények miatt, azt is végig kell gondolják, hogy az elmúlt évtizedekben mikor és mennyit törődtek azzal, hogy mindenki számára – így az embert a pénz és a gazdaság szempontjainak alárendelő politikák vesztesei számára is – fennmaradjon a deklarált jogok és esélyek egyenlősége és valós értéke.
Az írástudó elit rövidlátó önzését és bajbajutottak iránti közönyét fel kell váltsa a közjó iránti elkötelezettség és a szolidaritás. Most nincs mit csodálkozni azon, ha sokaknak többet ért a biztonság ígérete és egy zsák krumpli biztonsága most, mint a sorsuk javítását célzó, ámde a gazdaság helyzetétől függővé tett, s így hiteltelen, homályos ígéretek. Addig nem lesz érdemi változás, míg az embert a pénz alá rendelő, társadalmat pusztító neoliberális pénzközpontú politikát le nem váltja egy új, a gazdaságot az emberi fejlődési célok eszközeként kezelő emberközpontú politika.
