Valahogy úgy hozta a sors, hogy ha faluban laktam, akkor annak mindig a szélén, az utolsó előtti házban. Még nem teljesen a partvonalon, de sosem a fősodorban. A Szalajka-völgy közelében nőttem fel, egy szolgálati erdészházban, feljebb tőlünk nem lakott már senki, vagy ha lakott is, akkor jóval feljebb, fent a Bükkben, a csurgói vagy a feketesári vadászlakban. Utóbbiról gyerekként sosem tudtam eldönteni, hogy Fekete Sáriról vagy a fekete sárról nevezték el, de sokáig töprengtem ezen, amiből úgy tűnik, elég korán fontosak lettek a szavak. Szerettem ide járni, főleg télen, mert meredek kaptató vezetett fel, visszafelé viszont jól siklott rajta a szánkó.
Egy szőke, termetes, szakállas erdésztől tanultam egy másik furcsa szót, a madársóskát. Meg is mutatta a halványzöld, nyomokban lóheréhez hasonlító apró zöld növényt, aminek enyhébb savai voltak, mint az igazi sóskának, viszont tucatnyit is meg kellett enni belőlük, hogy kiadjanak egy átlagos levélnyit. Madársóska-mártásról így nemigen lehetett gondolkodni, de erdei túrák alkalmával ma is letépek olykor egy maréknyit, víz helyett jó szomjoltó.
Régről maradt meg egy másik szokás, ha erdőben járok, elrágcsálok egy-két fenyőtűt. Még gyerekként szoktatott rá apám, nem emlékszem milyen indokkal, de biztosan megvolt az alapos élettani magyarázata arra, miért kell a fanyar, a szárvégnél gyantás tűlevelet csócsálgatni. Talán a torkot fertőtlenítette, talán a légutakat tisztította, "mandulás" kölyök voltam, mindenre kapható, hogy elkerüljem az injekciót. Apámtól tanultam a lándzsás útifűszirupot is házilag készíteni, mindegy, milyen útifűből, ott hevernek százával minden réten, ösvényszélen, kerek, közönséges vagy lándzsás levelekkel. Csak le kell tépni, kicsit megtörni vagy összetépni, hogy kiadja a nedveit, majd ugyanannyi mennyiségű friss fenyőhajtással összekeverni, jól becukrozni, várni, míg levet ereszt, néha megkavargatni, egy hét múlva leszűrni, hűtőbe zárni. Harmincszor annyi hatóanyag van benne, mint a drága gyógyszertáriban, s igaz, hogy januárra még a hűtőben is megerjed kissé, de ki törődik vele, hogy kicsit pezseg, ha harmadnapra a legmakacsabb köhögést is elűzi.
Az erdő örömforrás és nyugalom. Nem trappolok, nem tépek le semmit oktalanul, hogy aztán száz méterrel odébb eldobjam, mert megizzasztja a tenyeremet a kankalin vagy a lapulevél. Ha elveszek a természettől bármit, azért hálás vagyok, legyen az kakukkfűcsokor, téli utakon a dér csípte csipkebogyó, az éretten is fanyar kökény, a nyáreleji szamóca vagy épp a vackorkörte, aminek utánozhatatlan zamata áttöri az ijedten összezáródó ízlelőbimbókat is. Egy óvodás örömével fedezem fel az akácok alatti turbolyamezőt, aminek egyszerre van ánizsos, kapros, petrezselymes, köményes és korianderes illata, s egy egyszerű gnocchit - na jó, legyen nudli vagy krumplis begyerő - a mennyekbe repít ízével.
Az erdő nem bánt, nem gonosz, nem aláz és nem alázkodik, nincsenek harci kürtjei, nem csatázik, nem ás árkokat. Melegben hűvös, esőben óvó, télen fenséges, ősszel pazar. Több időt kéne vele töltenünk.