– Szabad itt fürdeni? – kérdezi németül egy hetvenes forma, turistának látszó pár az iroda ajtajában. Kérdésük teljesen adekvát, hiszen a Menhely Alapítvány Kürt utcai épületébe többek között tisztálkodni is járnak a hajléktalanok, a német turistákat azonban a kapu fölött látható Fürdő felirat csábította beljebb. Juhászné Tánczos Rita utcai szociális munkás aztán hamar elmagyarázza, hogy ez nem az a hely, ahol a duó szívesen tisztálkodna, majd bezárja a kaput, s indulunk a szokásos napi körútra. A jó idő beköszöntével kevesebb otthontalannal foglalkoznak, ugyanis tavasszal-nyáron sokan kikerülnek a látókörükből – mennek a fedél nélküliek az idénymunkák után, esetleg a Balatonra: ahol több az ember, több a lehetőség is.
– A VII. kerületben hetente két, a IX.-ben három kört megyünk – magyarázza, miközben beszállunk az alapítvány kocsijába. – Télen teát és takarókat, nyáron limonádét viszünk, néha élelmiszert, amikor az Élelmiszerbanktól érkezik konzerv, csokoládé, joghurt, amit kiosztunk. Az étkeztetés azonban nálunk alapvetően a Kürt utcában zajlik: reggelit és ebédet is adunk.
Előbbi 140, utóbbi cirka 150 adagot jelent naponta, csak TAJ- és lakcímkártya kell a regisztrációhoz, nem nézik, ki a valódi hajléktalan, s ki az, akinek fedél ugyan van a feje fölött, csak éppen éhezik. A Kürt utcában napi átlagban összesen 310 emberrel foglalkoznak, akadnak, akik csak fürdeni járnak be, mások mosni, de hozzájuk tartoznak a hajléktalanújság terjesztői is. Az otthontalanok nagy része erzsébetvárosi kapualjakban, átjárókban, a nagy aluljárókban húzza meg magát, míg a Külső-Ferencvárosban jellemzően az erdős területeken építenek bódékat, kunyhókat.
– A közös bennük, hogy nem hajlandóak bemenni a szállókra – magyarázza Rita. – Azt mondják, zavarják őket a tetvek, a rüh, a bolhák, a bogarak, és a sok lopás.
Azt már nem teszi hozzá, hogy a szállókon, éjjeli menedékhelyeken az alkohol is tilos, ami sok fedél nélküli számára "vállalhatatlan". Az alkohol mellett a drog is egyre nagyobb probléma.
Közben megérkezünk a Gyáli út melletti erdős területre, Rita lefékez, s hármat dudál. Ez a jel, ilyenkor elvileg kijönnek az útig a bozótosban élők, ám most semmi mozgás. Ahogyan az újabb tülkölés is hatástalan.
– Akkor bemegyünk – jelenti ki az utcai szociális munkás páros másik tagja, Szenográdi Réka, s elindul az ösvényen. Előbb egy ajtaját vesztett szekrénybe botlunk, beljebb belüket veszített matracok sorakoznak a susnyásban. Egy kisebb kanyar, s már látszik a téglaviskó: téglák stabilizálják a palalemezek alkotta tetőt, s matracok jelentik a szigetelést. Két kölyökkutya rohan elénk inkább kíváncsian, mint támadón, a lakóknak azonban semmi nyoma. – Biztos lomiznak valahol – jegyzi meg Réka, s a kunyhó környéke is őt igazolja: megannyi romos bútor, rengeteg kartondoboz, deszkák, rozsdás fémdarabok sokasága áll halomban, s két szupermarketes bevásárlókocsi az anyagmozgatáshoz. Kanapéból, fotelből annyi akad, hogy egy kisebb társasházat be lehetne velük rendezni.
Dolgavégezetlen indulunk vissza a kocsihoz, ahol két ismeretlen vár: Kovács József, és élettársa, Ágnes nemrég költözött az erdő másik végébe, de eddig senki sem tudott ottlétükről.
– Kispesten laktunk az erdőben – magyarázza a bő hatvanasnak kinéző férfi, akiről utóbb a papírjai alapján kiderül, még a 44-et sem töltötte be. – Csakhogy leégett a bódénk. Fűteni akartunk a kályhában, de vizes volt a fa, nem gyulladt be az istennek sem, erre mondtuk neki, öntsön rá egy kis olajat. Az a marha pedig fogta az ötliteres kannát, aztán ráborította a parázsra…
– Porig égett minden, az irataink, a holmink, nekem meg a lábam – szól közbe Ágnes, s mutatja a hatalmas foltot a vádliján. – A társunk pedig lángolt, mint egy fáklya, alig tudtuk eloltani. Amúgy nem is baj, itt sokkal jobb, a KÖKI mögött túl sokan voltunk, köztük egy csomó alkoholista, drogos, tolvaj…
Közben letérünk az útról, s úgy húsz méter törünk előre a fák között, amikor megpillantjuk a fabódét. Deszkákból, raklapokból, farostlemezekből rakták össze. József büszkélkedik, hiszen egymaga építette, s éppen a hét végére készült el vele. Addig három hétig egy apró, tízezer forintért vett sátorban húzták meg magukat, mely egyvalakinek is szűkös lenne egy túrán, nemhogy egy párnak állandó lakként. Igaz, a bódé sem sokkal nagyobb, két és fél négyzetméter, éppen elfér benne egy lábak helyett téglákon álló kanapé és egy asztal. Utóbbin kapott helyet az akkumulátorra kötött hifitorony és tévé, a konyha viszont a szomszédos fa alá szorult: olajos flakon, legyek lepte tányér, kávéfőző. Odébb egy nyomógombos, vonalas telefonkészülék, utóbbi funkciója kideríthetetlen – talán csak az otthonosság érzetét erősíti.
– Kellene még fa, hogy rendes tetőt tudjak csinálni – fordul Rita és Réka felé a férfi, aki 1990 óta él az utcán. – Szög is jól jönne, meg fólia, meg élelmiszer: krumpli, száraz tészta, konzerv, mert tudunk főzni.
A szociális munkások reggelit és ebédet tudnak ígérni nekik a központban, és, hogy regisztrálják őket, s segítenek pótolni az elégett okmányokat.
– Az jó lesz, mert akkor el tudunk menni dolgozni – derül fel József, aki állítása szerint villanyszerelő, s egyből fel is ajánlja: ha a központban bármit meg kell javítani, csak szóljanak neki. Munkát viszont a BKK-tól remélnek, metróellenőrök szeretnének lenni. – A végzettség megvan hozzá – teszi hozzá a férfi, aki elővesz egy polgárőr igazolványt is, sőt, állítja, vállalkozása van Németországban, ahol programozóként dolgozott. És azt is, hogy havi 12 ezer forintot fizetnek a területért az erdőgazdaságnak.
Láthatóan elérkeztünk az álom és a valóság határára, a páros a jövőbeni terveiről kezd mesélni: kibővítik a kis tisztást, ahol veteményest alakítanak ki.
– Józsinak megvan a növénytermesztői papírja is – fűzi hozzá Ágnes.
Elköszönünk, megyünk a következő „címre”, az M5-ös kivezetője melletti kiserdőbe. A kőbányai Kolozsvári utcából kilakoltatott család öt hónapja vette be magát a bokrok közé, három sátrat húztak fel, igazából maguk sem tudják, hányan laknak most együtt, de öten bizonyosan. Óriási szeméthegy fogad bennünket, és két mezítlábas, meglehetősen részeg, s ennek megfelelően agresszív férfi. A helyzet láthatóan új a szociális munkásoknak is, akik eddig jobbára az asszonyokkal tartották a kapcsolatot, csakhogy ők most állítólag rokonlátogatóba mentek.
– Miért nem hoznak ágyneműt, takarót, edényeket?! – hangoskodik Kóczi Jenő, de neki legalább érteni a szavát, egyik öccse, István nyelve ugyanis már alig-alig forog. Annyi azért kiderül, patkánymérget is követelnek, mert elszaporodtak a rágcsálók, ami a gigantikus, rothadó élelmiszer, ruhák, sörös dobozok, műanyag palackok és még ki tudja, milyen összetételű szeméthegy láttán egyáltalán nem meglepő.
– El kellene hordani a szemetet! – jegyzi meg józanul Réka, amire újabb felhördülés a válasz.
– Hát innen már eltakarítottuk – mutat Kóczi Jenő egy szűk két négyzetméteres területre, s mintha nem látná a maradék nagyjából hetvenet…
Közben megjelenik a harmadik testvér is, hasonló állapotban, ő már egyenesen vádolja a szociális munkásokat, hogy sohasem hoznak semmit, arra viszont nem válaszol, miért nem mennek be a Kürt utcába, ahol néhány dolgot kiválaszthatnának maguknak.
– Adjál tízezret, hogy legyen mit ennünk holnap! – fordul felénk aztán István, testvérei pedig fenyegetően bólogatnak.
A fényképezőgép láttán aztán valamennyire lehiggadnak, s összeállnak egy családi képre.
– Legalább patkánymérget hozzatok – kiabál utánunk valamelyikük. – Az éjjel is megrágták a fülemet…
