Van, amiben lassabban változik a világ, mint azt gondolnánk. Legalábbis feltehető, hogy a Je t'aime (moi non plus) című dal, amely Jane Birkin és Serge Gainsbourg előadásában a szexuális együttlét himnuszává vált, hasonló botrányt keltene napjainkban, amilyen vihart kavart majd ötven esztendővel korábban.
Pedig 1969 nem is fél évszázadnyira, hanem sok tekintetben szinte fényévekre van napjainktól; hogy mást ne említsek, a futball válogatott megrázó marseille-i veresége egyenesen történelmi távlatokba került. Az speciel – noha jó néhány virtuóz adta elő – gyönge muzsika volt, maradjunk a jobb zenénél, amely tehát nem kis skandalumot váltott ki annak idején.
A Vatikán tiltakozott ellene, az Egyesült Államokban obszcénnek minősítették, Olaszországban, Spanyolországban betiltották, a BBC műsoraiban nem játszották, míg a franciaországi rádiókban csak este tizenegy óra után forgathatták le a lemezlovasok. A korlátozás ellenére – vagy éppen azért és persze a fülledt erotika miatt – a dal a slágerlista élére került Nagy-Britanniában, valamint Európa jó néhány országában, sőt Gainsbourg nagyobb sikert aratott a számmal, mint az 1965-ös eurovíziós fesztivál győztes szerzeményével, a Poupée de cire-rel. A fülbemászó Viaszbabát – amelyet Qualiton-hanglemezen Toldy Mária tolmácsolt a magyar hallgatóknak Petula Clark Downtownjával együtt – a tizenhét éves France Gall énekelte, mire a bujaság bajnoka 1966-ban meglepte a tinédzsert a Les Sucettes című kompozícióval, és a bakfis nem sejtette, hogy a szerző sikamlós tájakra vitte, mert A nyalókák szintén hódolat volt a szexualitás előtt.
Gainsbourg utóbb "a század legmerészebb dalának” nevezte a kétértelmű számot. Ez tőle igazán figyelemre méltó kijelentés, hiszen a kihívás bajnoka – egyebek közt – gúnyos nagylemezt írt és énekelt a nácizmusról Rock Around the Bunker címmel, és reggae stílusban dolgozta fel a francia himnuszt, a Marseillaise-t. Ami pedig a Je t'aime-et illeti, azt már 1968-ban rögzítette akkori szeretőjével, a szexszimbólum Brigitte Bardot-val, ám az eredeti verziót 1986-ig nem jelentették meg, mert Bardot német fotós férje, Günter Sachs megakadályozta a kényes kompozíció kiadását. Aztán 1969-ben Gainsbourg már Jane Birkin házastársa volt...
Életét – saját szavai szerint – a következők határozták meg: zene, nők, ital, Gitanes. Az utóbbi szivarkából, melynek eredetije filter nélkül készült, több doboznyit pöfékelt el naponta, miközben azt hangoztatta: "Ha választanom kellene egy cigaretta és egy nő között, a cigarettát választanám. Azt könnyebb elhagyni!” Amúgy csaknem hatszáz számot komponált, írt dalt Dalidának, Juliette Grecónak, valamint – Bardot-n meg Birkinen kívül – seregnyi híres színésznőnek Mireille Darctól Catherine Deneuve-ig. Whitney Houstont egyetlen szerzeménnyel sem örvendeztette meg, viszont 1986-ban a francia állami televízió egyenes adásában azzal fordult a szépséges sztárhoz: "Szívesen megdugnálak". Erős a gyanú, hogy az amerikai énekesnő csak részben értett egyet Bardot-val, aki így jellemezte Gainsbourgot: "Ő volt a legjobb és a legrosszabb".
Életmódja miatt a provokáció zászlóvivője már 1973-ban szívrohamon esett át, ám az attakot a maga modorában kommentálta: "Ez csak azt bizonyítja, hogy van szívem". Birkin 1980-ban már nem táplált efféle illúziókat vele kapcsolatban, és elhagyta a kicsapongó Gainsbourgot, akinek életéről 2010-ben film készült – naná – Je t'aime címmel. Az életrajzi alkotást tizenkilenc évvel a látszólag előnytelen külsejű, kezelhetetlen, mégis hódító (élet)művész halála után mutatták be, és persze felidézték, hogy a címadó dal az első olyan listavezető szám volt Nagy-Britanniában, amelyet a Csatorna túloldalán írtak.
Az ötödik infarktusát átvészelni már nem tudó Gainsbourg túl a hatvanon bölcsebben tekintett körül, mint azelőtt. Önironikus felhanggal is említette: "Amikor az embernek nincs meg az, amit szeret, akkor azt kell szeretnie, amije van".